Sziasztok.
Szerintem senki számára nem
ismeretlen a családon belüli konfliktusok és az ezt körül vevő állandó téma.
Sőt sokatok szerintem maga is vagy ebben a helyzetben van, illetve ismer
legalább egy valakit, akinek ilyen jellegű problémája van.
Ez egy igen komoly
probléma, mivel normális esetekben családi közösségben növekedünk fel és az
édesanyánk, édesapánk (jobbik helyzetbe mindkettő) a legszorosabb kapcsolatban
állnak és ezzel a legfontosabb szerepet is töltik be életünkben. Mégis előfordulhat, hogy a generációk közötti különbségek
miatt könnyedén összekapunk szüleinkkel, hiszen teljesen a világ változik,
fejlődik. A
különböző generációk között jelentős eltérések vannak. Más az értékrendszerünk,
a felfogásunk, a világra való rá látásunk és gondolkozásmódunk, mint
szüleinké, sőt előfordul, hogy szüleink más karriert szánnak nekünk, mint amit
mi szeretnénk. Ez miatt olykor elkerülhetetlenek a kisebb-nagyobb összetűzések
mégse beszélünk a családi konfliktusokról nemhogy idegeneknek, de senkinek sem.
Még családtagjainkkal se beszéljük meg, tabuként kezeljük, magunkba fojtsuk
mélyen közben bennünk és szüleinkben is folyamatosan gyűlik a belső stressz és
a kívülállók számára eddig mutatott „tökéletes család” illúzió kép könnyen
összeomolhat az idegeinkkel együtt. Igenis
fontos leülni erről a témáról és megbeszélni szeretteinkkel mielőtt
elmérgesednek a kedélyek! Sokan most rázni fogják a monitor előtt a fejük mondván, hogy „Nincs rá idő. Leköt az iskola, a munka, stb.”
,pedig igenis, hogy kell jusson időnk saját anyánkra, apánkra. Hogyha együtt
élünk velük, akkor azért is, mert kellemetlen nap, mint nap egy szó nélkül
elhaladni egymás mellett, rohanni a saját dolgaink után közben haragot tartani
irántuk úgy, hogy nem tudhassuk, meddig lehetnek mellettünk. Senki se él
örökké, lehet, hogy még ma teljesen természetes számunkra szüleink jelenléte,
holnap pedig már elveszi tőlük az élet, úgyhogy nem volt időnk bocsánatot kérni
és haragba váltunk el! Hogyha pedig nem élünk már velük, akkor is jusson ez a
gondolat eszükbe és az,hogy a békesség jobb, mint a harag továbbá hogy ők
neveltek minket azzá az emberré, akik most vagyunk és nélkülük most sehol se
lennénk!
Hogyha mi kedvezményeznénk beszélgetést, de a
szüleink a „tipikus 7 perces szülők” mit tegyünk? Mindenki ismeri ezt a szülői típust,
sokaknak ilyen édesanyjuk, apjuk van. A hét perces szülők azok, akik mindennap
csak hét percet szánnak a gyerekeikre, az∕a: „Mi volt az iskolában (vagy
munkában)? Kaptál jegyet? Hogy vagy?” Kérdések után már rohannak is tovább
hajszolni a munkát és a pénzt öröké, gyerekükre pedig semmi idő se jut. Ez
esetben ne féljünk igenis közölni velük, hogy szeretnénk, ha több időt
szánnának ránk, többet beszélgetnénk, és közös programokat szerveznénk olykor.
Lehetséges, hogy elutasítás és kifogások halmaza lesz a válaszunk, de nem árt
próbálkozni továbbra is és nem az első kísérlet után feladni.
„ Te vagy a hibás mindenért!”. Sokszor halljuk szüleinktől illetve
mondjuk nekik ezt a mondatot? A szüntelen vitatkozásoknak az okait már
említettem, de vajon ki hogyan reagál ezekre? Természetesen ahány ember annyi
szokás és senki se egyforma (szokták mondani és ez így is igaz) tehát nem
fogunk két egyforma reakciót látni se a mi se szüleink részéről. Több típusú, viselkedésű egyén van, és amikor
konfliktusokba keveredünk, ezeket könnyedén meglehet figyelni.

A passzív típus: A szüleid folyamatosan elvárásokat építenek ki eléd, és ha nem
teljesíted őket, akkor azonnal kritizálnak? Már eltervezték előre az egész jövőd és minden létező szabadidőd beprogramozzák azok ellenére, hogy neked
teljesen mások az elképzeléseid az életben? Mindenki ismer egy ilyen típust
vagy lehet, hogy ő maga is az! Az ilyen emberek úgy érzik, hogy meg kell
felelniük a szüleik elképzelésének, de közben nehezen viselik, hogy sokszor
elégedetlenséggel, leszidással reagálnak próbálkozásaira. Ennek a hátterében
legtöbbször az áll, hogy az anya illetve apa nem tehetett meg valamit, nem
érhete el a saját álmait és a gyerekére próbálja ráerőszakolni, amiben ő nem
járt sikerrel vagy esetleg egy családi vállalkozásban, munkakörbe (pl. orvos)
akarja kényszeríteni gyermekét. Ilyenkor fontos, hogy ha ezt nem élvezi az
adott személy, akkor igenis legyen neki saját véleménye és mondja is azt ki, ne
hagyja, hogy a saját személyiségét elnyomják és olyanná akarják tenni, ami
valójában nem is ő! Ne féljen önmaga lenni és azt tenni, amit szeretne, hiszen
ez az ő élete,ő érte a felelős. Semmi kép se vegye fel az áldozat szerepét,
illetve ha benne van ( a passzív típusok hajlamosabbak dühkitöréseiket
könnyekkel helyettesíteni,felvenni az áldozat szerepét) akkor most lépjen ki. a
krokodil könnyei miatt senki se fogja őt megsajnálni, már nem kisgyerek!

A lázadó: Fontos
különbséget tenni az aktív típus és a lázadó között. Még az aktív csupán közli
személyes véleményét utána, ha a szülő erősködik, akkor egyszerűen ráhagyja
addig a lázadó típus erőszakos, sokszor kiabál, illetve mindig az övé kell,
hogy legyen az utolsó szó. Magas vérmérséklete miatt a legkisebb apróságon is,
amire felhívják, a figyelmét felkapja a vizet és dühkitöréssel reagál. A szülő
persze agresszív viselkedésre hasonló kép válaszol és elkezdődnek a folyamatos,
veszekedések mik sokkal komolyabb formát vesznek és egyáltalán nem
egészségesek,normálisak a kisebb konfliktusokkal szemben. Itt egy úgymond „hadi helyzet” keletkezik a
szülő és a gyermek között ahol mindkettő egymást hibáztassa. Mikor már túl sok könnyedén összeomlik minden és nem lesz a régi
többé. Természetesen az ilyen egyének is
szeretik a családjuk (még mindig normális esetekről van szó) és ez viszonos is
ez miatt előbb-utóbb kibékülnek egymással, de egy lázadó típusú gyerek nehezen
változik, meg és könnyedén előfordulhat, hogy a békülés után is folyamatos
sűrűséggel komoly jellegű vitákba keverednek. Ezt sajnos fizikai és lelki
bántalmazás is követheti, büntetések (egy hétig pl. elveszik az internetét) a
szülő részéről, amitől a gyerek előbb-utóbb depresszióssá fog válni.

Az eddigi lázadó viselkedés
vagy fokozódik és lehetetlené teszi a kapcsolatuk vagy teljesen más reakciót
vált ki. Például a gyerek egész nap a szobájába fog ülni, keveset tartózkodik
otthon, máshová menekül a problémák elől rosszabbik esetben tudat módosító
szerekhez (alkohol, drogok) nyúl miközben a szülővel állandóan egymást
hibáztassák. Pedig valójában mindkettejük egyformán hibás! Időben észre kell venni a jeleket
mielőtt ilyen kritikussá vagy még ennél is kritikusabbá (pl. öngyilkossági
gondolatok, önbántalmazás bármelyik fél részéről) fordul a helyzet. Nem szabad elhinni a vitákba, hogy csak mi
vagyunk a hibásak mindenért, hiszen a másik fél sem komolyan gondolja, de
közben rá sem szabad mutogatunk. Egy állandó konfliktus helyzet kialakulásához
két ember kell, hiszen ha az egyik fél nem óhajt
vitázni, akkor a másik se fog (jobbik esetben). Nincs ők, nincs te… TIK vagytok, egy
családként. S ilyenkor kell
nekünk engedni, ha szüleink nem fognak és kezdeményezni az eddigi egymás iránti
támadások helyett a „leülünk és megbeszéljük” stratégiát. Nem szabad hagyni,
hogy elmérgesedjen a helyzet és nincs olyan, hogy „többé semmi se lesz olyan,
mint rég”. Úgy gondolom, mindent rendbe lehet hozni csak igazán akarni, kell,
és nem pedig ki fogásokat keresni, szüleinkre mutogatni. Hogyha így tesztek,
teszünk akkor egész biztos helyre áll a családi béke, aminek köszönhetően ti is
és szüleitek is boldogabbak, nyugodtabbak lesztek.
Lehet, hogy néha
kisebb konfliktusok így is lesznek, de ahogy tudjuk, törekedjünk arra, hogy
minél kevesebb legyen (még ha ez a törekvés egy oldalú is részünkről).
(Képek: Google )