Az elválás és az elengedés megélése (személyes)

Sziasztok.
Nagyon sokat gondolkoztam, hogy megírjam-e vagy se ezt a bejegyzést. Már a fejembe régóta megvan, hogy mit is szeretnék írni, sőt még képeket is válogattam hozzá össze és már legalább tíz féle kép levezetem a fejembe, hogy mit írjak bele és mit hagyjak meg magamnak, de valahogy mégis tele voltam ellent mondással, ezzel kapcsolatban. Szeretném megosztani veletek az én történetem, tapasztalataim hogy hátha ti tanultok belőle, de azért valahol határt is húzni és pár dolgot meghagyni magamnak, ami nem való az internetre. Végül úgy döntöttem, hogy elmesélem nektek a szakításom történetét és megélését, viszont pár részletet megtartok azért magamnak.

Senki nem jön be csak úgy az életünkbe. Lehetséges, hogy örökké mellettünk marad, de az is lehet, hogy csak kis ideig lesz a része. Sok mindent tanulhatunk,vihetünk tovább egy-egy emberrel való kapcsolatunkból (és nem csak párkapcsolatból),hogy, mik azok amiket a jövőben másképp csinálhatunk és tekinthetünk rá lecke ként is. Viszont biztos veszített már mindenki el olyan személyt, aki nagyon fontos volt neki, sokat jelentett neki és szinte az életét már nem is tudta volna nélküle elképzelni mégis az illető úgy döntött (bármilyen okkal), hogy fogja magát és kilép az életéből. Nos, velem is ez történt mivel a volt barátom nyolc hónap járás után úgy döntött szakit velem, már öt hónapja nem vagyunk együtt. Biztosan páran emlékeztek a „tavalyi évzáró, újévi köszöntő” című
bejegyzésemre ahol leírtam, hogy milyen nehéz időszakon vagyok túl és végre sok idő után úgy tűnik, kezd rendbe jönni az életem. Akik az askomat is olvasták azok pedig jól tudják, hogy mennyi ideig nem volt senkim és úgy éreztem már nem tudok többé szeretni senkit. Egyszerűen volt pár fiú, aki udvarolni vagy közeledni próbált felém és én még csak beszélni se voltam velük hajlandó, de akkoriban jobb is volt ez így úgy érzem.  Aztán jött valaki, aki külsőre egyáltalán nem volt az esetem, pont akkor, amikor a legkevésbé számítottam rá és úgy gondolta, hogy felrúgja az életem. Elejében nem is érdekelt, de ahogyan elkezdtünk megismerkedni egyre jobban kezdtem saját magam megkérdőjelezni. Azt hittem, hogy mindig a helyes utat választottam ahányszor nemet mondtam bármilyen jellegű ismerkedésre és helyette inkább a munkára és tanulásra koncentráltam, de mikor ő besétált az életembe csak akkor jöttem rá mennyire is magányosnak érzem magam, és hogy mindenkit önszántamból toltam el magamtól, mert úgy feleslegesnek gondoltam bármilyen jellegű emberi kapcsolatot. Falakat építettem, nem csak a barátaim, a szerelem vagy a családom, hanem még saját magam elé is. Nem voltam magányos és nem akartam párkapcsolatot, amíg nem jött Ő. Sose kerestem vagy akartam magam mellé valakit, neki

sikerült elérnie, hogy konkrétan őt akarjam. Menthetetlenül bele szeretem a személyiségbe és rengeteg közös pont volt bennünk ezért úgy tűnt minden tökéletes. Elárasztott a rózsaszín köd, amit szerelemnek neveznek és oly annyira egy hullámhosszon voltunk, hogy hamar elkezdtük a jövőbeli közös életünk tervezni, többek között együtt szeretünk volna egyetemre is menni például. A környezetünk is úgy gondolta, hogy mi együtt fogunk maradni, hiszen olyan jól kiegészítettük egymást, egy ideig. Engem egyre jobban belül tönkre tett az, hogy neki borzasztó nagy volt a társasága és hatalmas tömegekbe vitt el folyamatosan más-más szórakozóhelyeken vagy épp házibulikon. Iszonyodom a sok embertől, főleg kis helyen oly annyira hogy fizikailag is rosszul éreztem magam és a problémám-megpróbáltam szeszes italok túlzott fogyasztásával kompenzálni, amiről vendég blogoltam is. Nem bírtam az alkoholt soha és a viselkedésem ittasan tökéletesen tükrözte is ezt, ami pedig folyamatos vitákhoz vezetett. Többször leültünk és megbeszéltük a dolgot a volt párommal, de nem tudtunk közös nevezőre jutni. Ő rám erőltette azt, amivel nem tudtam megküzdeni én pedig összeomoltam. Újra belefulladtam a kilátástalan depresszióba, mindenért magam okoltam, nem tudtam már tükörbe nézni, pánikrohamaim voltak,az alvás zavarom a szokásosnál is durvább volt,szorongtam minden egyes ilyen kimozduláskor és kilátástalanná vált a jövőm. Ezen túl már nem tudtunk semmit megbeszélni, közös kompromisszumot azelőtt se sikerült kötnünk ezért a folyamatos veszekedés ment, sőt az is előfordult, hogy nem beszéltünk egyáltalán. Éreztem, ahogy fokozatosan tönkre megy a kapcsolatunk, de nem tettem ellene semmit, az ég adta világon semmit. Így hát nem sok idő kellet ahhoz, hogy látogatást tegyen nálam és közölje velem: szakítani akar. Ekkor ezen a ponton annak ellenére, hogy tudtam ez lesz mégis teljesen magamba roskadtam. Hagytam magam a padlóra vágni, mert egyszerűen nem bírtam már tovább és folytonosan csak sírtam,többet voltam egyedül a szobámba, mint eddig valaha,kitaláltam mindenfélét hogy miért nem érek rá ha valaki elhívott valahová  és már mindenféle kontaktust nehezen kezeltem. Belül saját magam rágtam, rugdostam, mindenért magam hibáztattam és sorba vettem, hogy mennyi mindent kellet volna, másképp csinálom. Úgy éreztem csakis az én hibám, hogy elveszítettem egy olyan embert, aki szeretet és ítélkezni kezdtem magam felett. Mivel nem akartam ezt a depressziós,”azt sem tudom, már kivagyok, és mit akarok” életérzést másokra is ráragasztani ezért ekkoriban eltűntem a blogról és az askomról

is, facebookon pedig csak a közeli barátaimmal beszéltem. Úgy éreztem, mint aki teljesen elveszítette az irányítást a saját élete felett és semminek se láttam értelmét, hiszen elhagyott az, akivel a hátra lévő időm terveztem. Úgy éreztem, hogy nincs már miért küzdenem, de mégis leültem mindennap tanulni és csináltam a rutinom mintha menekülni próbálnák a valóság elől. Nem történt semmi különös csak idővel már kezdett saját magamból is elegem lenni és abból a sötét barlangból, amibe bele estem. Utáltam ezt és ki akartam jutni belőle, ekkor tettem meg azt, amit már rég megkellet volna és fordultam szakemberhez.  Az első szakaszban megtanultam, hogy a hibáim és gyengeségeim kezeljem tanulságként és ne ostorozzam értük magam, meg hogy a saját életem az én kezembe van és az egyetlen, aki változtatni tud, rajta az csakis én vagyok, ha valakiért harcolni akarok, azt tegyem önmagamért. Viszont még mindig nem törődtem bele, hogy vége és elkezdtem különböző szakkönyveket olvasni, beszélni szakemberekkel arról hogyan tudnám elérni, hogy újra velem, legyen a volt párom. Írtam neki egy hosszú üzenetet, amiben leírom a gondolataim mindenfajta önsajnálkozás nélkül és egyben az egyik mondatommal nyitva hagyom a lehetőséget az újra kezdésre. Ekkor elkezdtünk újra beszélgetni hol úgy, mint a bizalmasok és hol úgy, mint az idegenek, egyszer olyan volt, mint aki húzz magához máskor pedig pont az ellenkezője. Egy alaklommal azt is megkérdezte,hogy ki az udvarlóm a másikkal meg úgy tett mint akit nem érdeklek. Sose tudtam, hogy hányadán állunk ezért megbeszéltünk egy találkozót, négyszemközt amit ő aztán soha többé nem hozott szóba (tehát elmaradt végül), én pedig kétségek között voltam. Ez volt a második szakaszom, tele bizonytalankodással és reménykedéssel az újra kezdéshez, úgy gondoltam érte érdemes küzdenem. Mivel ő egy különleges személy volt a számomra. Teltek-múltak a hónapok és már alig-alig beszéltünk mikor a tudomásomra jutott, hogy ide jön Zentára egy szórakozó helyre és ekkor léptem a harmadik szakaszban és határoztam el, hogy én ezt igenis nem hagyom annyiba és a tettek mezejére lépek. Úgy gondoltam, hogy kerek-perec megmondom neki, amit gondolok, de ez nem igazán sikerült. Az este folyamán sokáig csak bámultuk egymást, de egyikünk se ment oda a másikhoz még nem én tettem meg az első lépést. Ekkor beszéltünk először személyesen, újra egymás szemébe néztünk, ismét szorosan ült mellettem és én folyamatosan burkoltan flörtölni próbáltam vele. Ő pedig szóba hozta a szakításunk, elmondta, hogy neki is mennyire fájt és milyen rossz volt, megosztotta velem az érzéseit és először éreztem azt sok idő után, hogy ismét közel vagyok hozzá. Küzdeni akartam érte, azt hittem sikerülhet, de hamarosan az összes önbizalmam elmúlt mikor a következőt mondta nekem: „Akkor lennék a legboldogabb, ha mással lennél”
Ez az egy mondat nagyon szíven ütött, rögtön letörlődött a flörtös mosoly az arcomról és az elszántságom egy pillanat alatt oda lett. Visszaestem a második fázisba, újra belefulladva a reménytelenségbe. Végül az este végén mégis történt valami, ami arra sarkalt, hogy tegyek még egy
próbát: a volt barátom mikor elköszöntem tőle megkérdezte, hogy átölelhet-e majd szorosan magához ölelt én pedig viszonoztam, egy-egy arcra puszit is adtunk egymásnak (olyan fura a puszi szót leírni, de nem tudom miért).  Aztán rá egy-két hétre ismét eljött egy ilyen buliba, úgy döntöttem utoljára még félre teszem a büszkeségem és pontot rakok az i-re. Ismét a harmadik fázisban voltam, csak ezúttal elhatároztam, hogy tényleg a tettek mezejére lépek és konkrétan elmondom, neki mit gondolok és megkérdezem tőle: szeretné-e még velem újra folytatni? Az elején nem mertem beszélni vele, inkább csak kerülgetem, de tudtam, hogy úgyis előbb-útóbb összefutok vele azon a kis szórakozóhelyen így hát írtam neki a telefonomon, hogy szeretnék vele beszélni, és ha ő is szeretne, akkor legyen kint a szórakozóhely előtt, mert fontos dologról lenne szó. Kint volt én pedig amilyen önbizalommal teli sétáltam oda úgy el is hagyott minden elszántságom, ahogy megláttam. Nem tudtam azonnal egyenesen rákérdezni tőle ezért beszélgetni kezdtünk és felvezetem neki a témát szépen majd csak utána tettem fel a kérdést. A válasz az volt, amire vártam, egy határozott nem. Az eszem nagyon jól tudta, hogy ez lesz a vége, már csak a szívem kergetett hiú reményeket mégis fájt. A barátaimmal inkább elmentünk hozzánk és ott beszélgetünk, semmi kép nem akartam a szórakozóhelyen maradni ezek után. Itthon annak ellenére, hogy már megbeszéltük a dolgot a volt párommal mégis chaten összevesztünk, amit nem én kezdeményeztem. Nem szeretném kifejteni, hogy miket beszéltünk, de rá ébresztett a vitánk hogy ő már nem az-az ember, akibe én régen beleszeretem, haragudtam rá és egyben csalódott voltam még sírtam is, de ekkor értem el a negyedik fázist. Elfogadtam és elengedtem őt, mivel teljesen megváltoztunk mindketten mind külsőleg mind belsőleg egyaránt és már nem vagyunk azok, mint rég, ő se az a fiú, már akit én szeretni tudnék ezért jobb is, hogy így alakult. A fájdalom és a csalódás nem öl meg csak megerősít mindenkit, és ha valamit már két ember ennyire elrontott együtt akkor azt ne próbáljuk meg rendbe hozni, ne marcangoljuk magunk belül, és ami a legfontosabb, hogy időben szóljunk vagy forduljunk segítségért, ha szükség van, rá mielőtt már mi magunk se tudjuk az érzéseink kontrollálni. Egyszerűen tovább kell lépni és többé hátra se nézni,még ha fáj is e a helyes nem pedig az hogy hagyjuk magunk megrekedni az életben. Én ezt tanultam és viszem tovább ebből a kapcsolatból a volt párommal, és ha visszaforgathatnám, az időt se tenném máshogy hisz ha ez nem történik most meg akkor mindenképp bekövetkezik később vagy ha nem akkor lehet sose fordulok magamtól szakemberhez és örökké a kilátástalanságba,önutálatba fulladok bele.