Elérkeztünk a "Hogyan ismerkedtél meg a goth,dark szubkúltúrával?" című sorozat negyedik részéhez. Három vendég bloggerunk is volt a héten : Wikka,Cathreen és Blithe :) Összefoglaló is fog készülni,amiben leírom hogy mik voltak a közös pontok és miket figyeltem meg,de még egy valaki bejegyzésére is várok,az lesz az utolsó ebből a sorozatból :) Viszont ez a mai bejegyzés arra szolgál,hogy én is megosszam a saját tapasztalataim a témával kapcsolatban,mivel úgy gondoltam hogy jó ötlet lenne ha a sajátomhoz is tudnám az ő írásuk hasonlítani. Nem fogok az egész témáról írni,mert már olyan részletesen leírtam egy bejegyzésbe,ahogyan csak lehet (hogyha érdekel titeket kattintsatok IDE és IDE) . Ezért én arról a részéről fogok írni,hogy a környezetem hogyan reagált az én "átalakulásomra":)
Akik olvasták vagy olvassák a bejegyzésem a témáról azok tudhassák,hogy egy lány akit virtuálisan ismertem meg mutatta be nekem a goth,dark szubkultúrát és általa váltam én is részesévé 12-13 éves koromban. Először nekem a baby bat korszakom nem a külsőmön mutatkozott meg,hanem a zenéken,könyveken és filmeken ( erről is írtam ugyanabba a kihívásba,ITT olvasható az írás) amik elkezdtek érdekelni.A mai napig emlékszem,hogy a könyvtárosnő milyen fejet vágott mikor 12-13 évesen oda mentem az iskola könyvtárba és életem első Edgar Allan Poe-s könyvét kértem ki elolvasásra. A halál fejes pillangó című gyűjtemény volt ez a könyv miben novellák és versek is vannak Poe-tól. Annyira lekötött,hogy nagyon gyorsan kiolvastam és már vittem is vissza,sose felejtem el azt a megjegyzést amit akkor kaptam a könyvtárosnőtől: " Na és értetted is,hogy miről szólt?". Ekkor ránéztem és rémisztő lelkesedéssel kezdtem elmesélni Poe gyönyörű ábrázolását a halálról. Egyszerűen vonzottak az olyan novellai amelyekben az elmúlást teljesen más szemszögből mutassa be mint ahogyan eddig bárhol is láttam.
Ezután azonnal leküldtem az iskola pszichológushoz miszerint mániákus depresszióba szenvedek és öngyilkossági hajlamokat véltek bennem felfedezni. Aki valami ilyesmit mondott nekem: " A halál nem szép,nem lenyűgöző...a halál egy rémisztő dolog!". Bevallom nem igazán értettem,hogy mit is akart nekem ezzel mondani,hiszen én nem így láttam ő viszont mégis ezt az eszmét próbálta rám erőltetni miszerint ez a "normális". Viszont akkoriban teljesen igaz volt az állítás,ugyanis mint az osztály furcsa, kiközösített kislánya nem igazán találtam az élet értelmét. Ekkor kezdtem mára felvállalhatatlan,viszont az érzéseimet tökéletesen tükröző szucid verseket írni.Egyszer elvették a füzetem az osztálytársaim,felolvasták a verseim és rajtam nevetek. " Nézzétek már miket írt" mondták megvető hangon és persze ezek az írásaim a sulin keresztül a szüleim fülébe is jutottak. Boldogult édesanyám eddigi végtelen aggodalma még inkább fokozódott,nagyon féltet de közben hibáztatott. Azt mondta,hogy: " Azért nem fogadnak be a többiek,mert mindig olyan furán viselkedsz". Ekkor tájt kezdtem megtalálni a külső önkifejezésem a fekete színű ruhákba és halvány sminkbe. Ezután én lettem a suliba a fura lány aki teljes fekete öltözékbe jár a folyósokon Sopor-t hallgatva,verseket írogat a füzetébe és Edag Allan Poet olvas órákon meg Tim Burton filmeket és animéket néz. Az osztálytársaim első kérdései,mikor megláttak a következők voltak: " Te emo vagy?" illetve a " Vagdosd magad?". Nem igazán találtam köztük a helyem és egyetlen ember volt aki megértett és olyan volt mint én,az-a lány de őt is elveszítettem ( bővebben: ITT ).
Na meg persze a szüleim és a nagyszüleim se örültek annak,hogy végre magamra találtam valahol. Folyamatosan olyanokkal jöttek,hogy : " Nem tudnál színesbe öltözni?", " Húzz már színes ruhákat is fel!" , " Nem temetésre mész" és a klasszikus nagytatámtól megszokott: " Így idős asszonyok öltöznek,egy fiatal lánynak nem illik tiszta feketébe lenni"meg hogy: "Ez a gyász jele". Kb. 14-15 éves lehettem mikor kicsit erősebben kezdtem feketén sminkelni magam,már nem csak szemceruzát és szempilla spirált hanem szemhéj festéket is használtam. Továbbra is elmerültem a saját kis világomba ami nekem akkor Sopor,Billy Talent,Poe-t és Tim Burtont jelentette meg Nietzsche-t. A suliba továbbra is szellemnek néztek vagy épp szekáltak az miatt,hogy felmertem magam vállalni,de engem már kezdett nem érdekelni az egész. Nagyon kevés barátom volt és van is egész mostanáig,sőt kb. egy éve,hogy rátaláltam az MGC-re,LD50-re,az Expression-ra meg a facebookos goth,dark csoportokra mert egész addig a pontig nagyon egyedül és magányosan éreztem magam. Egyik ismerősömnek köszönhetően szereztem tudomást ezekről a csoportokról és közösségi oldalakról és nekem olyan volt az egész mintha valóra válna a világ amibe élek. Fura volt megismerni olyan embereket,bloggereket akik szintén a szubkultúra részei és mikor a II. Országos Goth Találkozón voltam akkor engem egyfajta lelki extázis hatott át. Ezt máshogy nem tudom megfogalmazni,ahogy megláttam azokat az embereket egyszerűen úgy éreztem hogy egy másik világba csöppentem. Senki nem szólt le és piszkált azért ahogyan kinézek sőt sokkal extrémebb külsejű személyekkel is megismerkedtem ott és az ilyen emberek blogjai adtak nekem erőt a mindennapokban. Így hát én is elkezdtem blogolni és egyre több bandát,énekest,olvasni valót,filmet,stb. megismerni és közbe jelentősen többet megtudtam a szubkultúráról is mint az évek során. A mai napig kapom a jelzőket,hogy "Fekete holló" meg hogy " Mi van? Nincsenek színes ruháid?" stb. de már nem érdekelnek és egész máshogy nézzek mindenre,megváltozott az egész élet szemléletem mióta boldog vagyok :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése