Leszokás a köröm rágásról: Tippek és tanácsok

Sziasztok :)

Ismét egy új bejegyzéssel érkeztem minek a témája a köröm rágásról való leszokás. 

Leginkább egy kényszeres betegség, pótcselekvés ként írnám le. Bármilyen korban kialakulhat, de legtöbbet arról hallani, hogy kisgyerekként kezdődik el és valaki idővel abbahagyja, viszont van, aki tovább viszi ezt magával. A háttérben állhat akár depresszió is vagy túlzott idegeskedés, izgulás valami miatt. S ezek az emberek, akik ebben szenvednek, nem tudják levezetni a belső feszültségeiket és egy ilyesfajta pótcselekvés jön létre. 

Ilyen rövid volt a körmöm mikor elkezdtem használni.
Ez a keserű körömlak szerintem bárhol kapható gyógyszertárakba,drogériákba.
( Golden Rose)

 Sokan úgy gondolják, hogy nem lehet róla leszokni, hogyha több éve már szenvednek ebben én is nagyon sokáig így gondoltam, ugyanis már kiskorom óta rágom a körmeim méghozzá folyamatosan olyan rövidre hogy állandóan vérzett és már az alatta lévő bőröm is beszakadt.

Viszont több mint tíz év után először kezdek vele leállni és már jó úton haladok a hosszú köröm felé. Hogyan történt ez? Mikor már feladtam volna találtam egy nagyon keserű körömlakkot a gyógyszertárba és mikor rágni próbáltam a körmeim rögtön, ahogy megéreztem a körömlakk ízét a kedvem is elment a köröm rágástól!

Hogyha nagyon elfog,hogy le kell rágnod a körmeid próbáld meg őket valamilyen színűre kifesteni utána keserű körömlakkal fesd le őket.

 Egy idő után észre vettem,hogy nem kell a körömlakkal, nélküle sem rágom már a körmeim. Ezután viszont egy-két körmöm szaggatni kezdtem, ezt pedig úgy oldottam, meg hogy fogtam és leragtapaszoztam a körmeim, bár elég fura látvány volt, de hatásos ezért nem érdekelt mit gondolnak rólam.

Ezután mikor nőni kezdtek a körmeim azonnal szinte be is töredeztek, hiszen elég gyengék voltak ezért elmentek a gyógyszertárba és vettem körömerősítő krémet ezután látványos változás jött létre és ismét kifestettem.

Íme :)

 A képek különböző időbe készültek! Kb. egy hónapba telt az egész. Persze ezek magába nem voltak elegek, hiszen sok akarat és kitartás is kell hozzá, de megéri hisz már látható az eredmény a képekről is, úgyhogy ezeket tudom tanácsolni mindenkinek! Igaz még nem valami túl hosszú a körmöm,de azért jó úton haladok. 

Előtte:

Utána:

Tabú téma: Családon belüli konfliktusok

Sziasztok.

Szerintem senki számára nem ismeretlen a családon belüli konfliktusok és az ezt körül vevő állandó téma. Sőt sokatok szerintem maga is vagy ebben a helyzetben van, illetve ismer legalább egy valakit, akinek ilyen jellegű problémája van.

Ez egy igen komoly probléma, mivel normális esetekben családi közösségben növekedünk fel és az édesanyánk, édesapánk (jobbik helyzetbe mindkettő) a legszorosabb kapcsolatban állnak és ezzel a legfontosabb szerepet is töltik be életünkben. Mégis előfordulhat, hogy a generációk közötti különbségek miatt könnyedén összekapunk szüleinkkel, hiszen teljesen a világ változik, fejlődik. A különböző generációk között jelentős eltérések vannak. Más az értékrendszerünk, a felfogásunk, a világra való rá látásunk és gondolkozásmódunk, mint szüleinké, sőt előfordul, hogy szüleink más karriert szánnak nekünk, mint amit mi szeretnénk. Ez miatt olykor elkerülhetetlenek a kisebb-nagyobb összetűzések mégse beszélünk a családi konfliktusokról nemhogy idegeneknek, de senkinek sem. Még családtagjainkkal se beszéljük meg, tabuként kezeljük, magunkba fojtsuk mélyen közben bennünk és szüleinkben is folyamatosan gyűlik a belső stressz és a kívülállók számára eddig mutatott „tökéletes család” illúzió kép könnyen összeomolhat az idegeinkkel együtt. Igenis fontos leülni erről a témáról és megbeszélni szeretteinkkel mielőtt elmérgesednek a kedélyek! Sokan most rázni fogják a monitor előtt a fejük mondván, hogy „Nincs rá idő. Leköt az iskola, a munka, stb.” ,pedig igenis, hogy kell jusson időnk saját anyánkra, apánkra. Hogyha együtt élünk velük, akkor azért is, mert kellemetlen nap, mint nap egy szó nélkül elhaladni egymás mellett, rohanni a saját dolgaink után közben haragot tartani irántuk úgy, hogy nem tudhassuk, meddig lehetnek mellettünk. Senki se él örökké, lehet, hogy még ma teljesen természetes számunkra szüleink jelenléte, holnap pedig már elveszi tőlük az élet, úgyhogy nem volt időnk bocsánatot kérni és haragba váltunk el! Hogyha pedig nem élünk már velük, akkor is jusson ez a gondolat eszükbe és az,hogy a békesség jobb, mint a harag továbbá hogy ők neveltek minket azzá az emberré, akik most vagyunk és nélkülük most sehol se lennénk!

Hogyha mi kedvezményeznénk beszélgetést, de a szüleink a „tipikus 7 perces szülők” mit tegyünk? Mindenki ismeri ezt a szülői típust, sokaknak ilyen édesanyjuk, apjuk van. A hét perces szülők azok, akik mindennap csak hét percet szánnak a gyerekeikre, az∕a: „Mi volt az iskolában (vagy munkában)? Kaptál jegyet? Hogy vagy?” Kérdések után már rohannak is tovább hajszolni a munkát és a pénzt öröké, gyerekükre pedig semmi idő se jut. Ez esetben ne féljünk igenis közölni velük, hogy szeretnénk, ha több időt szánnának ránk, többet beszélgetnénk, és közös programokat szerveznénk olykor. Lehetséges, hogy elutasítás és kifogások halmaza lesz a válaszunk, de nem árt próbálkozni továbbra is és nem az első kísérlet után feladni.

„ Te vagy a hibás mindenért!”. Sokszor halljuk szüleinktől illetve mondjuk nekik ezt a mondatot? A szüntelen vitatkozásoknak az okait már említettem, de vajon ki hogyan reagál ezekre? Természetesen ahány ember annyi szokás és senki se egyforma (szokták mondani és ez így is igaz) tehát nem fogunk két egyforma reakciót látni se a mi se szüleink részéről.  Több típusú, viselkedésű egyén van, és amikor konfliktusokba keveredünk, ezeket könnyedén meglehet figyelni.

A passzív típus: A szüleid folyamatosan elvárásokat építenek ki eléd, és ha nem teljesíted őket, akkor azonnal kritizálnak? Már eltervezték előre az egész jövőd és minden létező szabadidőd beprogramozzák azok ellenére, hogy neked teljesen mások az elképzeléseid az életben? Mindenki ismer egy ilyen típust vagy lehet, hogy ő maga is az! Az ilyen emberek úgy érzik, hogy meg kell felelniük a szüleik elképzelésének, de közben nehezen viselik, hogy sokszor elégedetlenséggel, leszidással reagálnak próbálkozásaira. Ennek a hátterében legtöbbször az áll, hogy az anya illetve apa nem tehetett meg valamit, nem érhete el a saját álmait és a gyerekére próbálja ráerőszakolni, amiben ő nem járt sikerrel vagy esetleg egy családi vállalkozásban, munkakörbe (pl. orvos) akarja kényszeríteni gyermekét. Ilyenkor fontos, hogy ha ezt nem élvezi az adott személy, akkor igenis legyen neki saját véleménye és mondja is azt ki, ne hagyja, hogy a saját személyiségét elnyomják és olyanná akarják tenni, ami valójában nem is ő! Ne féljen önmaga lenni és azt tenni, amit szeretne, hiszen ez az ő élete,ő érte a felelős. Semmi kép se vegye fel az áldozat szerepét, illetve ha benne van ( a passzív típusok hajlamosabbak dühkitöréseiket könnyekkel helyettesíteni,felvenni az áldozat szerepét) akkor most lépjen ki. a krokodil könnyei miatt senki se fogja őt megsajnálni, már nem kisgyerek!

A lázadó: Fontos különbséget tenni az aktív típus és a lázadó között. Még az aktív csupán közli személyes véleményét utána, ha a szülő erősködik, akkor egyszerűen ráhagyja addig a lázadó típus erőszakos, sokszor kiabál, illetve mindig az övé kell, hogy legyen az utolsó szó. Magas vérmérséklete miatt a legkisebb apróságon is, amire felhívják, a figyelmét felkapja a vizet és dühkitöréssel reagál. A szülő persze agresszív viselkedésre hasonló kép válaszol és elkezdődnek a folyamatos, veszekedések mik sokkal komolyabb formát vesznek és egyáltalán nem egészségesek,normálisak a kisebb konfliktusokkal szemben.  Itt egy úgymond „hadi helyzet” keletkezik a szülő és a gyermek között ahol mindkettő egymást hibáztassa. Mikor már túl sok könnyedén összeomlik minden és nem lesz a régi többé. Természetesen az ilyen egyének is szeretik a családjuk (még mindig normális esetekről van szó) és ez viszonos is ez miatt előbb-utóbb kibékülnek egymással, de egy lázadó típusú gyerek nehezen változik, meg és könnyedén előfordulhat, hogy a békülés után is folyamatos sűrűséggel komoly jellegű vitákba keverednek. Ezt sajnos fizikai és lelki bántalmazás is követheti, büntetések (egy hétig pl. elveszik az internetét) a szülő részéről, amitől a gyerek előbb-utóbb depresszióssá fog válni. 

Az eddigi lázadó viselkedés vagy fokozódik és lehetetlené teszi a kapcsolatuk vagy teljesen más reakciót vált ki. Például a gyerek egész nap a szobájába fog ülni, keveset tartózkodik otthon, máshová menekül a problémák elől rosszabbik esetben tudat módosító szerekhez (alkohol, drogok) nyúl miközben a szülővel állandóan egymást hibáztassák. Pedig valójában mindkettejük egyformán hibás! Időben észre kell venni a jeleket mielőtt ilyen kritikussá vagy még ennél is kritikusabbá (pl. öngyilkossági gondolatok, önbántalmazás bármelyik fél részéről) fordul a helyzet.  Nem szabad elhinni a vitákba, hogy csak mi vagyunk a hibásak mindenért, hiszen a másik fél sem komolyan gondolja, de közben rá sem szabad mutogatunk. Egy állandó konfliktus helyzet kialakulásához két ember kell, hiszen ha az egyik fél nem óhajt vitázni, akkor a másik se fog (jobbik esetben).  Nincs ők, nincs te… TIK vagytok, egy családként. S ilyenkor kell nekünk engedni, ha szüleink nem fognak és kezdeményezni az eddigi egymás iránti támadások helyett a „leülünk és megbeszéljük” stratégiát. Nem szabad hagyni, hogy elmérgesedjen a helyzet és nincs olyan, hogy „többé semmi se lesz olyan, mint rég”. Úgy gondolom, mindent rendbe lehet hozni csak igazán akarni, kell, és nem pedig ki fogásokat keresni, szüleinkre mutogatni. Hogyha így tesztek, teszünk akkor egész biztos helyre áll a családi béke, aminek köszönhetően ti is és szüleitek is boldogabbak, nyugodtabbak lesztek. 

Lehet, hogy néha kisebb konfliktusok így is lesznek, de ahogy tudjuk, törekedjünk arra, hogy minél kevesebb legyen (még ha ez a törekvés egy oldalú is részünkről).

(Képek: Google )

Élménybeszámoló: Szombati álarcosbál

Sziasztok.

Még szombat előtt csináltam egy szavazást facebookon a „Dark blogközösség” nevű csoportba arról, hogy ez a bejegyzés egyáltalán létre jöjjön mivel nem voltam benne biztos, hogy kíváncsiak-e ismét egy személyesebb bejegyzésre és igazából naplót se szeretnék csinálni a blogomból, de miután elég sok „igen” szavaztatott kaptam ezért úgy gondoltam, hogy miért is ne.

Szóval, mint már azt sokan tudjátok Szerbiában élek azon belül egy kis városba Zentán. Van egy „Mojo” nevezetű szórakozó hely ahol ugyanis szombatra álarcosbált hirdetek. Igazából nekem erről az egészről egyébként fogalmam se volt, de egyik barátom haza jött külföldről és miután kibékültünk (ugyanis egy kis időre elváltak útjaink) felhívta az eseményre a figyelmem. Nagy lelkesedéssel elfogadtam a meghívást és szóltam a páromnak továbbá pár közös barátunk is értesítve lett az eseményről. Eldöntöttem, hogy boszorkány leszek csak az volt a probléma, hogy nem volt kalapom és úgy éreztem, hogy hiányzik egy-két dolog.

Elmentem hát a városba, hogy körbe nézek egy kicsit és nagy elkeseredésemre boszorkány sapkát nem, de egy pók mintás, masnis comb fixet találtam, amit nem tudtam ott hagyni (azt hiszem, hogy magyarul a térdig érő harisnyát így hívják… nálunk ez csak harisnya).

Pókmintás harisnya ( Juj látszik a combom,dobáljatok meg kővel...)

Mikor már végleg elkeseredtem, hogy nem találok boszorkány sapkát és nem fogom tudni megvalósítani a jelmezem akkor eszembe jutott, hogy az egyik irodai, iskolai kellékek és könyves bolt kirakatába láttam itt Zentán még Halloween-kor egy boszorkány sapkát. Sejtettem, hogy csak díszlet, de mindenesetre úgy gondoltam betérek oda és rákérdezek, hogy eladó-e hiszen veszteni valóm nincs vele. Épp az a kedves nő dolgozott ott, akinél egy alkalommal magyar nyelven kerestem könyveket olvasni való céljából és kiderült, hogy ő is szereti a könyveket így elégé megtaláltuk a közös hangot. Közölte velem, hogy ugyan nem adja el a boszorkány sapkát, viszont szívesen kölcsön adja nekem, aminek én nagyon örültem és már másnap mehettem is érte.

 

A boszorkány sapka :)

Pénteken már nagy volt az izgalom (bár egész héten ezzel az eseménnyel voltam el, mint akinek nincs nagyobb problémája vizsga időszakban… de hát persze, hogy izgalmasabb volt ez, mint a tételeim tanulása). Megbeszéltük, hogy lesz nálam egy kis „elő buli” csak hogy az utolsó pillanatban a barátnőm, aki a fekete cicámnak öltözött volna másnak öltözött és kicsit szomorú is voltam, mert milyen boszi az, akinek nincs fekete cicája, kérem szépen? Aztán végül ez is megoldódott, mert az utolsó pillanatban egy másik kedves barátnőm vállalta a cica szerepét. Már mindenki itt volt nálam, a párom és a közös barátaink is mikor én még mindig nagyba Necromancica egyik sminkének (utólag is nagyon szépen köszönöm, hogy megengedte nekem) a szem részeit próbáltam magamra festeni (azt a két vonalat a szemnél, ami a szemöldökétől halad lefelé), de nem akart sikerülni így hát a barátnőm, aki a cicámnak öltözött segített magamra festeni.

                                                 

Ez az eredeti smink amiről leutánoztam a szemöldök és szem résznél található két vonalat :)
A képen : Zsófia Beke

Ezután kicsit iszogatunk, beszélgetünk nálam mi heten (a boszi és annak a hollója, cicája – barátnőm, fiú barátom és én, Blues Brothers – párom és barátja -, cowboy és fekete özvegy – közös barátaink -).

Kicsit homályos,de kis csapatunk

 Utána elindultunk az álarcos bálba. Idevalósi Blues-rock banda játszott és elég sokan beöltöztek. Volt ott minden, minyonok, gettós lány, V (A vér, mint vérbosszú című filmből), a másik barátnőm, aki papnőnek öltözött ( az, aki a cicám lett volna ) , különböző maszkokat viselő emberek és találtunk még egy cicát és boszorkányt is ( csak nem együtt) .

Minyonokkal

Ott is kicsit még beszélgetünk (szerencsére előre foglaltam magunknak asztalt így ülő hely is volt), ismerkedtünk,fényképezkedtünk,iszogatunk,táncoltunk egyszóval a zene,a buli és a társaság is nagyon jó volt. Én hihetetlenül jól éreztem magam.

Többi kép : 

Fekete özeveggyel

V-vel

Párom,A papnő,én és nem tudom ki xD ( nem az én ismerősöm volt,ám bocsi a ps-t,de az én arcom muszáj volt itt szerkeszteni,mert épp nagyon idétlen fejet vágok :D )

Másik cicával :)

Gettós lány

Két boszorkány :D

Kezdetleges smink

Hollómmal

 

Párommal

Cicámmal 

Két Blues Brothers és én :)

További képek: Facebookon

Volt valaki hétvégén vagy ebben a hónapban még álarcos bálon? S ha igen akkor minek öltözött? :)

Tabú: Kiközösítés, önkép károsulás, depresszió és öngyilkosság (+18)

Figyelmeztetés: A bejegyzést csak akkor olvasd tovább, ha elmúltál már tizennyolc éves, vagy saját felelősségedre teszed azt. Mert megzavarhassa a nyugalmad, amiért nem vállalok felelősséget!

Sokat gondolkoztam már ennek a bejegyzésnek a megírásán, mivel a témával kapcsolatban nagyon is vannak személyes tapasztalataim. S leginkább azon vacilláltam, hogy megosszam-e veletek vagy sem, de végül az igen mellett döntöttem, mivel szeretném, ha az én példámon keresztül tanulnátok. Gondolom a legtöbbetek számára nem ismeretlen az, hogy az életének egy bizonyos időszakaszában kiközösítették valahonnan. Akár az iskolából, csoporttusolásokból, óvodából vagy munkahelyről rövidebb vagy huzamosabb ideig. Természetesen vannak olyanok is, akik sose élték át a kirekesztést vagy részt vettek benne. Voltak mindig is áldozatok, részt vevők és kívülállók.

 Viszont, hogy is érezhet, min mehetek keresztül az-a személy, aki mindig a bántalmazottak oldalán szerepelt ok nélkül?

Velem ez az egész még óvodás koromba elkezdődött. Volt egy úgymond „vezető” egyén a csoportban, akire mindenki hallgatott és vakon követték.  Kinézték hát maguknak az akkori leggyengébb láncszemet a csoportból, engem. Már olyan fiatalon kezdtem megérteni, hogy kívülálló vagyok. Senki se beszélt vagy játszott velem. Mikor oda akartam menni, játszani hozzájuk akkor elküldtek, és ha tovább próbálkoztam egyszerűen figyelmen kívül hagytak, mintha ott se lennék. Volt egyetlen személy, akivel néha jóba voltam és beszélt velem, de ő is jó párszor hátat fordított nekem, egyedül hagyva engem. Ez miatt sokszor előfordult, hogy az oviban magamba beszéltem hangosan babázás vagy kockázás közben, és úgy tettem mintha lenne ott még egy személy, akivel játszhatok. Később magamba is elkezdtem beszélni vagy épp úgy csináltam mintha pl. a játék baba beszélne hozzám és én lennék az anyukája. Érdekes módon senki se figyelt erre fel még az óvó nő se, sőt ő is máshogy bánt velem. Egyszer megelégeltem az egészet és elszöktem az óvodából. Pontosabban leraktam a játékaim és mindenki szeme láttára kisétáltam az ajtón, amit SENKI se vett észre (az óvónő sem), felhúztam a ruháim és haza indultam gyalog. Természetesen mikor hazaértem boldogult anyám visszavitt és az óvónő teljesen meglepődött. Még anyámmal is közölte, hogy nem vette észre hogy elmentem, amin anyám fel is kapta a vizet. Mintha igazából nem is lettem volna a csoport része.

Mikor elkezdődött az általános iskola ugyan azokkal a személyekkel kerültem egy osztályba, akikkel oviba jártam és mikor megláttam őket nem akartam bemenni az épületbe, már az első nap. Mindenki más gyereke örült, csak én duzzogtam ott félre állva a többiektől anyámnak, hogy nem akarok iskolába menni. A tanító nőm nem érdekelte, hogy mi bajom ő ebből csak annyit látott, hogy egy kislány hisztériázik, amiért nem akar iskolába menni. Ezért meg is utált és anyámmal már a legelső nap közölte, hogy nem kaphatok nála jobb jegyet háromasnál. Édesanyám nagyon mérges volt, de nem tudott mit tenni ugyanis nem csak a tanító nő, hanem a többi tanár és osztálytársam se vett tudomást a létezésemről. Ekkor mindent megtettem, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Hangosan beszélgetem órán és nem figyeltem oda remélve így feltűnik nekik a létezésem. Akárkik is beszélgetek a tanító néni csak rám szólt rám és nagyon erősen diszkriminált. Ekkor kezdődtek a beírások és a figyelmeztetések mi szerint rossz és figyelmetlen vagyok az órán. A büntetéseim sem maradtak el, sarokba állítottak vagy épp kizavartak az óráról ezért rengeteg lényeges tananyagon nem voltam bent és senki se adta nekem őket ide. Anyám is észrevette, hogy nem tudom leolvasni az órát és csomó alapismeretem hiányzik, de hiába ment be az iskolába többször is mégsem változott semmi. 

Tényleg nem igazán lett jobb az átlagom háromasnál és akárhányszor jelentkezetem órán engem egyik tanár sem szólított fel, se a tanító nő hiába is tudtam az anyagot. Valószínűleg az átlagom is jobb lehetet volna, ha nincs ez az egész.  Szinte biztosak voltunk benne, hogy a helyes válaszaimmal csinált valamit, hogy levonhassa tőlem a pontokat, de nem tudtok rá bizonyítani és mivel a többi tanár is ilyen volt velem ezért nem is hittek volna nekünk. Elkezdődött a felső általános iskola és mink át költöztünk Zentára Csókáról (Szerbiában található két város). Az osztálytársaim először kedvesek voltak velem, de én akkora már nagyon félénk voltam és senkivel se nem mertem beszélni továbbá a legkisebb kis vicceiken is megsértődtem. A végső kiközösítésem azzal értem el, hogy mikor eltörték a kedvenc hajfogóm sírva fakadtam. Hamar elmentek a hírek, hogy az új lány ilyenek miatt sír majd mikor megkaptam, hogy ha tudják, hogy ilyen vagyok akkor nem hívtak volna az osztályukba. Ezek után teljes depresszióba estem és befordultam, nem beszéltem már senkinek se a dologról. Csak elviseltem a minden egyes nap engem érő fizikai és lelki bántalmazásokat és sokáig otthon is azt hazudtam, hogy „minden rendben”. Nem kellet sok, hogy a hírem az egész iskolába elterjedjen és mindenki megutáljon, már nem csak az osztálytársaim, hanem a többi osztály is és lassan az egész iskola a legtöbb tanárommal együtt lenézett engem. Az osztályfőnököm és a rajz tanárnőm voltak (különösen az osztályfőnököm, akik mellettem álltak). Sajnos hiába voltam alapjába véve nem buta, egy csomó általános ismeretem hiányzott minden tárgyból, hiszen a legtöbb időm a folyóson töltöttem már kb. csak azért, ha egyet szóltam alsóba. Lassan kezdett feltűnni mindenkinek, hogy nincs valami rendben és a szüleim is rájöttek erre.

Sokat voltam lent az iskola phszihológusnál és beszélgetem az osztályfőnökömmel, de mind hiába. Párszor az osztályfőnököm beszélt is az osztályommal, de mind hiába. Maximum egy napig vagy az ő óráján csend volt aztán folytatódott ugyan az, mint eddig. Más osztályokból is folyamatosan az osztályommal együtt bántalmaztak továbbra is mind fizikailag mind lelkileg és már nem tudtam úgy bejönni az iskolába, hogy a kapuba ne érjen valami negatív külső inger. Egyszerűen nem tudtam a tanulásra koncentrálni és a jegyeim (amik eddig se voltak túl jók) fokozatosan romlottak. Teljesen megtörtem és feladtam, úgy éreztem sose lesz vége. Állandóan csúfoltak, hogy kövér vagyok és csúnya, hogy ilyen meg olyan béna vagyok.  Ekkor kezdtem el jobban verseket írni.

Közben kialakult egy teljesen téves önképem magamról: „Lúzer vagyok, béna vagyok, csúnya és kövér… stb.”Mindennapos folyamatos sírás és stressz jellemezte ezeket az időszakokat. Nem sokára megismertem egy lányt az interneten és azt hiszem ő volt az első személy, aki megértett, sőt olyan volt, mint én. Lelki társak voltunk. Ekkor kezdtem Edgar Allan Poe könyveket és Soport hallgatni (amiket ő mutatott nekem) és jobban anime fanná válni (amit azelőtt is szeretem), amikor ezeket csináltam úgy éreztem van, egy hely ahová menekülhetek. Elkezdtem feketébe járni a dark,goth szubkultúra iránt érdeklődni és fülhallgatóval járni az iskolába. Ez miatt természetesen még jobban mindenki megutált.

Ebben az időszakban merültek fel bennem először az öngyilkosság gondolata. Vagdostam magam és eltakartam a vágásaim, hogy senki se lássa őket...nem mertem senkivel se beszélni erről. Egyszer meglátták és azután folyamatosan emo-nak neveztek és még jobban piszkáltak, mint eddig. Elkezdtem nem figyelni, hanem inkább rajzolgatni és írni az órákon és egyszer csak váratlanul összeestem az iskolába.

Miután kórházba kerültem közölték velem, hogy alacsony a vérnyomásom. A szüleim és az osztályfőnököm aggódott értem, de hiába beszélt ismét az osztállyal, már az egész iskola utált engem. S miután visszajöttem a kórházból már alsósok is piszkálni kezdtek. Nem bírtam sportolni, ugyanis a vérnyomás gondjaim nem múltak el és tényleg egy kis túlsúllyal is küzdöttem, továbbá kis koromban sem sportoltam, hiszen senki se akart velem a tornaterembe labdázni, ezért inkább ültem a legtöbb esetben.

Teltek-múltak az évek, de nem változott semmi. Nyolcadikos voltam mikor már -15 kg-t lefogytam és mikor a tabló képünk készült az egyik osztálytársam azt mondta, hogy: „Szép vagy, Inez”. 

Nyolcadikos tabló képem

Nem örültem neki, szánalommal tekintettem rá és mérges voltam. Évek óta szinte csak bántást kaptam, mégis mi ez hirtelen? Nincs szükségem hízelgésre. Utálom őket. Gondoltam ezt akkor és hirtelen felindulásból a derékig érő hosszú hajam levágtam teljesen rövidre még ballagás előtt.

S mivel nem tudtam hajat vágni így még rövidebbre kellet levágni, egész fiús hajam volt mikor elballagtam. A ballagáson két volt osztály társnőm is ott volt, akik régen sokat piszkáltak. Én is kaptam egy kis szöveget, amit fel kellet olvasnom, de olyan ideges voltam, hogy csak motyogtam. Mikor végett ért a műsor elsétáltam a két lány előtt és ők nevettek… én azt hittem,hogy rajtam nevetnek és mindkettőt ott a ballagáson megtéptem ( amit a kamera is felvett csak kivágták róla a legtöbb részt, amit bírtak ) ,és apám alig bírt kettőjükről leszedni. Nem tudom mi történt velem,csak feljöttek bennem a régi dolgok és teljesen elszállt az agyam.

Középiskolába még agresszívabbá váltam. Mikor elkezdtem a középiskolát fél évig minden rendben volt még nem jött egy beképzelt lány (ezt nehéz volt nem h*lye p*csának) írni, aki mindent tönkre tett, amit nagy nehezen felépítettem. Láttam, ahogy az emberek ismét elfordulnak tőlem. 15 voltam és első félév volt mikor fel akart pofozni és neki vágta az új felsőmnek a szendvicsét,én pedig a zeneterembe úgy megvertem mindenki szeme látta előtt, hogy sírva fakadt. Senki, nem mert közbe szólni, mindenki csak bámult minket. Ezután majdnem ki is csaptak az iskolából, de még volt egy verekedésem egy másik lánnyal is, aki nekem jött iskola után, viszont az önvédelem volt. Azt hittem akkor, hogy ki fognak csapni, de nem. Ezután persze mindenki még jobban megutált és kiközösített. Előröl kezdődött minden, csak most osztály szinten és nem egész iskola szinten. Most viszont már nem voltam félős, visszahúzódós kislány, hanem vissza is szóltam mindenkinek, aki bántott és megvédtem magam. Egyre agresszívabbá váltam és még úgy se tanultam. Az immunrendszerem még mindig szörnyű volt, sokat voltam beteg.

Én középiskolába

Osztályt ismételtem. Az új osztályomba se volt semmi se jobb, mert a régi osztálytársaim kibeszéltek mindenkinek, csak itt az egész iskola nem mutatta ki utálatát viszont mikor odakerültem már mindent tudtak rólam. Nem fogadtak engem be, volt egy-két lánnyal, akivel néha jóba voltam, néha nem és anyukámnak megígértem, hogy idén tanulok. Jeles lett év végén az átlagom, pedig az a két lány sokszor nem volt ott nekem és a többiek még mindig nem kedveltek, de már nem akartam másoknak megfelelni. Az utolsó évben mikor elballagtam jött egy új lány az osztályba, egy pedig elment és lett két barátnőm is, az egyik közülük az a lány, akivel eddig is néha jóba voltam néha nem. Csak most ők kitartottak mellettem és nem hagytak egyedül, aminek meg is lett az eredménye. Lassan elkezdtem kilábalni a depresszióból és örülni neki, hogy a sok álbarát, hátba szúrás, ott hagyás és piszkálás után vannak igazi barátaim. Jelentősen több kedvem lett a tanuláshoz és mindenhez, sokat segítettek átvészelni anyu halálát, aki 17 éves koromba elhunyt, viszont erős maradtam és mivel megígértem neki, hogy tanulni fogok ezért nem adtam fel.

Anyu

Ekkor jött az a viszonzatlan szerelem, amiről már meséltem is a „Tavalyi évzáró, Újévi köszöntő” című bejegyzésembe, amitől teljesen depressziós lettem. Eddig nem említettem a bejegyzésbe, de 15 éves koromtól 18 éves koromig volt egy három éves párkapcsolatom, ami szörnyű volt nagyja részt, de azért voltak benne jó dolgok is. Viszont ez a fiú, akibe utána beleszerettem, ő volt az én első szerelmem. Csak, hogy átvert és kihasznált ez miatt megint nagyon padlóra kerültem, de most itt voltak a barátaim és átsegítettek egy évnyi (!!!!) Szenvedésen, depresszión, amit az a fiú okozott, akit akkoriban mindennél jobban szeretem (még az életemnél is).

Viszont túl lettem rajta, és egy erős és határozott nővé váltam fokozatosan, ahogy lassacskán rendbe jöttem és felálltam arról a padlóról! Hogyha visszaforgathatnám, az időt sok mindent másképp csinálnék, viszont ez egy jó lecke volt az élettől, hiszen ami nem öl meg az megerősít! Ugyan akkor mindenki, akit kiközösítettek vagy kiközösítenek, annak legyen az én történetem az élő példa! Csomó évet, lehetőséget elszalasztottam a szomorkodásra, mert hagytam, hogy tönkre tegyenek az emberek!

Ti legyetek erősek még, ha néha nehéz is! Ne hagyjátok magatokat eltaposni, ti ennél erősebbek vagytok és sosincs vége, amíg ti nem adjátok fel! Ne akarjátok eldobni az értékes életetek, mert csak egy van belőle. Merjetek változtatni még időben, mert azt az utat, amit én végig jártam SENKINEK se kívánom! Szeressétek önmagatokat és bízzatok magatokba! Ne arra hallgassatok, más mit mond rólatok, nem másnak, hanem magatoknak kell megfelelni. Most mindenkihez szólok, aki volt már áldozat vagy még most is az:

Nem ti vagytok gyengék, hanem azok, akik bántanak titeket! Hiszen az ilyen embereknek igazából magukkal van valami gondjuk, valami trauma érte őket az életük során és az a görbe tükör, amit mutatnak, feléd igazából őket adja vissza, a valódi énünket. Ismertem már olyan személyt, aki az iskolában egy vezető egyéniség volt otthon meg bántalmazták a szülei és így élte ki magát! Mindig a bántalmazók is valahol áldozatok, akik épp családi bántalmazáson, régi gyerekkori traumán stb. estek át és keresnek egy náluk gyengébb személyt, akit el tudnak taposni csak, hogy őket, tiszteljék! Az ilyen emberek azok, akik valójában gyengék! Szadista hajlamiak és mentálisan betegek is, mert a velük történt negatív dolgokat a gyengébbeken vezetik le.

Hogyha te is ilyen vagy akkor hagyd abba, ettől nem leszel jobb! Hogyha nem áldozat, vagy hanem bántalmazó akkor először néz magadba, hogy nem-e saját magaddal van-e bajod? Hogyha problémáid vannak, azt mond el, mert ha másokat bántasz te is olyan leszel, mint azok, akik téged bántottak.

Akik csak nézik, de nem tesznek semmit. Bántak valakit lelkileg vagy fizikailag és te az a típus, vagy aki csak ott áll és nem tesz semmit? Hisz ő egyedül úgy se tud? „Egy fecske nem csinál nyarat”, ezt gondolod? Téves. Igenis merjetek kiállni azokért, akiket bántak, hogyha lássák a többiek, hogy kitartóan kiálltok a személy mellet akkor ők is kifognak. Lehet attól féltek, hogy titeket is akkor kiközösítenek,de kicsit képzeljétek magatokat annak a személynek a helyébe, akit mindennap bántanak. Ti mit éreznétek a helyébe?

Miért pont most szóltam? Azért mert már évek óta hallgatok, teljesen azonosultam az áldozat szerepével és sokszor úgy éreztem, hogy meg is érdemeltem. Azért meséltem el most nektek a történetem, hogy tanuljatok belőle és szemléltessem egy áldozat szempontját másokkal, és mert remélem, hogy már legalább egy valakinek tudok ezzel segíteni! Ti se hallgassatok erről, igenis merjetek róla beszélni ne évek múlva, mint most én, hanem azonnal. Nem kell, hogy mártírok legyetek, merjetek szólni és tenni ellene!

Veled is történt már ilyen? Hogyha már átmentél te is legalább egyszer a kiközösítésen bármilyen formába, akkor kérlek, meséld el hozzá szólásba a te történted, továbbá ha bármit szeretnél, hozzá szólni a témához szintén várom a véleményed!  Hátha abból is tanulhatnak mások. Továbbá, ha nem értesz velem egyet arról is szívesen várom véleményed,de csak kulturáltan.