Sorozat (3 rész): Hogyan ismerkedtél meg a goth,dark szubkultúrával? (Vendég blogger: Blithe)

Sziasztok :)

Elérkeztünk a sorozat harmadik részéhez is a késésért pedig elnézést kérek,Blithe már este nyolc felé küldte át nekem és nem volt időm elolvasni ezért teszem csak most közzé :)
Ma ahogy már el is árultam magam Blithe írását olvashassátok el arról,hogy ő hogyan ismerkedett meg a goth,dark szubkultúrával :) Na és persze még mindig várom további írásokat a témával kapcsolatban privát üzenetbe :)

Szerző: Blithe
Blogja: http://blitheproject.hu/

Hogy pontosan mikor és hol történt minden, nem tudom megmondani. Annyi bizonyos csupán, hogy óvodás koromban, miután láttam az Ollókezű Edward-ot úgy döntöttem, hogy nincs apelláta, ő lesz a férjem. És onnantól fogva ez egy örök érvényű szerelem volt – a sötét, elvontabb dolgok szerelme, amiben megállíthatatlan voltam.
Általános iskolás voltam, amikor megismerkedtem a vámpírok világával. Egy új, szintén sötét és elvont világ volt ez számomra. Nagyjából ebben az időben volt az az időszak is, ami számomra rengeteg megpróbáltatást jelentett. Így visszatekintve már azt mondom, hogy ugyan már, állj fel és rázd meg magad, de akkor ott nagyon rosszul éltem meg a dolgokat. Talán ebben segített igazán ez az új világ, segített elfelejteni a problémákat, és elhitette velem, hogy létezik egy különleges univerzum, ahová elmenekülhetek, egy olyan világ, ahol az emberi problémák nem léteznek.
Akkoriban nem csak én éreztem így, rengeteg osztálytársam kezdett el velem együtt „rockeresedni”, és persze a legnagyobb álma mindannyiunknak egy 20-soros acélbetétes volt, meg persze egy full fekete ruhatár.

Olyan zenekarokat kezdtünk el hallgatni, akiket előtte sose – jómagam HIM-et, Good Charlotte-ot, Depressziót és persze Mansont, de ezeket éjjel-nappal, egy-egy számot végtelenítve egész délután, csak hogy az egész környék idegeire menjek vele. Nagyon jót tettek ezek a zenék, hiszen a depresszív zene a depressziós emberre jó hatással van, elhiteti vele ugyanis, hogy nem csak neki rossz, és nem csak ő érzi magát rosszul.
Elég sötét időszakom volt ez, amikor két nagyon fontos kérdés hangzott el. „Depressziós vagy?” – akkor ennek köszönhettem azt, hogy tudatosultam az állapotommal, és hogy tudtam már „kezelni” írással és alkotással, illetve a „Te egyébként goth vagy?”. Előtte sose gondolkodtam még azon, hogy milyen stílusú is vagyok pontosan, szerettem a saját zenéimet hallgatni, és ennyi pont elég volt nekem, de a kérdés elgondolkodtatott. Elkezdtem neten utánanézni a dolgoknak, megismerkedni a goth-al és a gruftival, ugyanis kezdetekben inkább utóbbinak kezdtem el magamat vallani, hiszen erős depresszió és szuicid vágyak gyötörtek.

Rengeteget olvastam a szubkultúráról, főleg a kialakulásával kapcsolatban. Valahogy olyankor úgy éreztem magam, mintha hazaértem volna.
Mikor elkezdtem gimibe járni már valamivel „tudatosabban” voltam goth. Elkezdtem szoknyákat hordani (előtte csak nadrágjaim voltak), a ruhatáram is elegánsabbá vált, és nem mellesleg megvettem életem első fűzőjét, ami egy ócska, olcsó divatfűző volt, de le se lehetett rólam imádkozni, annyit hordtam és annyira imádtam. Ha lehetett, akkor hosszú selyemszoknyában jártam, és persze sminkeltem magam. Az emberek többsége meglepően pozitívan fogadott. Nagymamám mondta azt egyszer „Olyan gyönyörű vagy, mint egy fekete tündér!”. Persze jöttek a negatív – vagy inkább vicces – beszólások is, az „Itt jön a Halál!” meg hasonlók.
Mivel református gimnáziumba jártam, talán még jobban kiéleződtek a vallási-, sátánista sztereotípiák (pedig a goth közösségben szinte egyedüliként voltam Keresztény Goth). Meglepő módon, ezek soha nem a tanároktól jöttek, hanem a diákoktól. Napi szinten kérdezték meg viccként az osztálytársaim, hogy nem éget-e engem a szenteltvíz, nem félek-e, hogy elégek a templomban, stb. Egyszer sétáltam a folyosón, és két estis, idősebb férfi jött velem szembe. Mikor megláttak, egyik odaszólt a másiknak „Eddig azt hittem, hogy ez egy szigorú, vallásos iskola…”. Miután nagyapám meghalt, a temetésére kaptam anyukámtól egy Mária-medált. Kiderült, hogy allergiás vagyok az ötvözetére, olyannyira, hogy ahol a medál lógott a nyakamban, alatta kivérzett a bőröm. Sose tudtam lemosni magamról ezután, hogy ez azért volt, mert sátánista vagy épp az ördög felesége vagyok :D

A kortársaim többsége egyébként a heccelésen kívül pozitívan állt hozzám, sosem bántottak úgy igazán a kinézetem miatt. Egyik lány, akivel jóban voltam, szólított „Goth királynőként”, de azt sose vettem bántásnak, sőt, borzalmasan imponált. Egyszer volt egy srác, aki megkérdezte, hogy „Te egyébként fogsz valamikor normális ruhákat hordani? Mármint, hozzánk képest normálisakat…”. Arról voltam akkoriban is híres, hogy gyógyíthatatlan csipke-mániám van, illetve szoknyában sem jártak sokan rajtam kívül.
Gothokkal a városban, ahol akkor éltem, egyébként nem volt semmilyen kapcsolatom, interneten tartom néhánnyal a kapcsolatot, illetve a kötelező oldalakon voltam fenn (LD50, VampireFreaks), de valahogy sose éreztem úgy, hogy valódi kapcsolatom van egy stílusbelimmel. Egy átmulatott (átivott) szilveszter éjszaka után úgy döntöttem, hogy ez így nem mehet tovább. Valódi, élő kapcsolatokat akarok az azonos stílusú emberekkel, és huss, a következő pillanatban azon kaptam magam, hogy beregisztráltam az MGC oldalát G-portálra (ahol akkoriban kb. 6 oldalam volt már…). Az itt megismert emberek, és az itt szerzett tapasztalatok rengeteget tanítottak nekem, elkezdtem egészen másképp látni a dolgokat.

Ekkortájt kezdtem talán „kinőni” a babybat korszakomat, bár olyan emberek között, akik már több tíz éve benne voltak a szubkultúrában még mindig nagyon kicsinek éreztem magam. Olyannak, akiknek még rengeteg tanulnivalója van, és ez az érzés talán örökre meg is marad bennem.

Sorozat (2 rész) : Hogyan ismerkedtél meg a goth,dark szubkultúrával? ( Vendég blogger:Cathreen )

Sziasztok :)

Elérkeztünk a " Hogyan ismerkedtél meg a goth-dark szubkultúrával és mik vele a tapasztalataid?" sorozat második részéhez.
Mai vendég blogger: Cathreen
Blogja: http://cathreenmisery.blog.hu/
Az ő blogján is megtalálható ez a bejegyzés ( megbeszéltük,hogy mindketten kirakjuk ) IDE kattintva.


A Fekete Bárány elmélkedése
Ki vagyok Én? 

Közhelyesnek tűnhet a kérdés, de jogos. Sőt, biztos vagyok benne hogy sok emberben felmerült, nem is egyszer, ahogy bennem is. Mindig kerestem magam, azt, aki vagyok, amilyen vagyok igazából. Nem volt elég olyan válasz, mint a nevem, hol születtem, vagy a személyre szabott, személyigazolvány számom.
A mostani írásomban, szeretném kifejteni azt, miként találtam rá a Szubkultúrára, a stílusokra, amiket képvisel, és igyekszem megfejteni azon kérdésekre a választ, hogy miért. Nehéz erre választ adni, mivel eleinte, a kérdést sem úgy értelmeztem, ahogy manapság. Igyekszem korszakokra bontani, és minél alaposabban, ahogy emlékszem is rá, illetve ahogy vélekedek minderről, a jelenlegi fejemmel, kifejteni.

12 évesen: kezdtem el érdeklődni inkább a stílusok iránt. Bár, megvallom, szerintem nem tudtam pontosan, mit is jelent az ilyesmi, sem azt, miért fontos a kinézet. De, már akkor láttam, amit sokan mások: hogy egy felnőtt nő, igenis ad magára, követi az adott trendet és ennek megfelelően igyekszik öltözködni. No, igen, akkoriban még úgy gondolkodtam, mint minden bárány. Ha anyámmal boltba mentünk (általában egy kínai üzletbe), igyekeztem a nekem tetsző dolgokat kiválogatni. Már akkor, gondjaim voltak a méretekkel, hiszen alapból a kínaiak más méretek szerint szabnak, és nekem alapból, ha lehet ezt mondani, nehéz alkatom van. Plusz, ott volt anyám erős nyomása, ahol meghatározta, mit enged meg, megvenni. Emlékszem, hogy ekkor, nagyon tetszett a váll mutogatós felső. Nem tudom másként leírni a fazont, mint hogy a szabása szerint, a felső ujja úgy esett, hogy szándékosan mutogatva legyen a váll, a kulcscsonttal együtt. Sokáig szerettem ezeket a fazonokat, de hamar leszoktam róla. Úgy véltem (és még mindig így vélem), hogy a vékony lányokon ál jól, illetve nem tudok melltartó nélkül meglenni. Ha kilóg a melltartó pánt, az számomra csúnya.
Ezen korszakom alatt szerettem meg nagyon, azt a farmer nadrág típust, ahol a comb felső részéből már bővül és a végéig bő marad. Nagyon sokáig hordtam, szinte szó szerint, rongyosra. Igen, elég retro darab volt, de mi tagadás, már akkoriban, fura egyéniségem volt, ami csak kezdett alakulni. Emellett sok ruhám, más rokonok és ismerősöktől örökölt, kinőtt darabok voltak. Igen, anyám tendenciája, sokáig élt, miszerint a megunt vagy kinőtt darabokat ne adják másnak: majd két kislánya elhordja. Igen, húgom meg rendszerint tőlem örökölt.

13-14 évesen: Nos, a fordulópont valahol itt, kezdődhetett el. Maga a Goth kifejezésre e korom körül találtam rá, bizonyos képek után. Már ekkor is érdekelt a horror film, az elvontabb képek. S bár, ekkor még bőven, a Tokio Hotel korszakomat éltem (igen, nekem is volt ilyen :D), ettől még keresgéltem. Ha jól emlékszem a HotDog nevezetű, közösségi felületen találkoztam először a kifejezéssel. És elsőként, eme kulcsszóval talált képek érdekeltek. Aztán, nem kellett sok, hogy informálódjak az internet adta lehetőségekből. Nem egy magazin vagy ember profilja ott volt, a HotDogon, ami remek kiindulási pont volt. S bár, külsőre egy kezdetleges rocker-re hasonlítottam, egyre több mindent fedeztem fel, ami közös vonást jelentett a Szubkultúrával. Annyi, hogy ekkor, még nem gondoltam, komolynak. Vacilláltam, hiszen nem voltam benne biztos, hogy tényleg tag akarok e lenni, vagy az vagyok e. És persze, nem állt elég információ a rendelkezésemre ahhoz, hogy dönthessek. Még bőven kerestem magam, de tény: A tokio hotelt sem a zenéi miatt szerettem meg, hanem az akkori frontember kinézete miatt. Mert igen, vonzott a másság, az extrémitás, és tetszett, ahogy kinéz. Az megint más kérdés, hogy miért volt olyan a külseje, amilyen.
Emlékszem, hogy 8. osztályban, sok ellenszenves emberbe ütköztem azért, mert fel mertem vállalni az irántuk való rajongásomat. Igen, voltak pólóim, kínaiból, hiszen akkora népszerűségnek örvendtek, hogy még ott is, kapható volt. Emellett, emlékszem, ugyan azon kínai boltban, sikerült venni egy olyan övet, ami szegecses volt, és lánc lógott az oldalán. Nem is tudom, hogy sikerült anyámat rá beszélni, de végül meglett. Olcsóság lévén, a szegecsek hamar kiestek az övből, és a lánc is, hamar elszakadt. Illetve ugyan azon boltból, egy hosszú szárú tornacipőt is vetettem, amit szintén rongyosra hordtam. Azóta töretlen a tornacipők iránti szeretetem. :D
Ebben a korszakban erősen kerestem magam. Nem tudom, más serdülők is így voltak e vele, de nekem fontos volt, hogy megtudjam: ki és mi vagyok én, igazán. Valahogy mindig is tudtam, sejtettem, hogy nem vagyok átlagos. Hiába voltam korlátozva anyám és mások által külsőre, jellemben és személyiségben, mindig kitűntem, vagy érezhetően más voltam, mint a környezetemben lévő, velem egykorúak. És ennek az okát nem tudtam. Amire választ akartam. Igen, akkoriban zavart, hogy nem tudok olyan lenni, mint mások. Mert úgy tűnt, ők boldogok, de én nem. Emellett családi problémák is felmerültek, amik szintén kihatottak. És, csak a mai nap tudom, hogy ez egy lassú, de folyamatos időszak volt, ami idővel a depresszióhoz vezetett.

15-16 évesen: Ekkor, már szerintem, bőven szenvedtem a fenn említett betegségtől. Soha nem voltam párhuzamot a Goth és a depresszió között, főleg, hogy eleinte erről nem is, tudtam. De mivel, már akkor, sokan az interneten, igenis összekötötték a kettőt, így találtam rá, a kifejezésre is. Mire középiskolás lettem, már bőven tudtam, hogy ha nem is Goth, de rocker biztos vagyok. Mire 9.-es lettem, sok rock és metal együttest szerettem. Amit a középiskolai évek, csak fokoztak. Mire befejeztem, a 9. osztályt, sok kifejezéssel tisztában voltam. A Goth eredetével, a stílusokkal, azok életvitelével és szemléletével. Ha akkor kérdezett volna engem bárki is, mi az a Goth, biztos képes lettem volna, egy egész órás előadásban, elmagyarázni. :D 16 évesen, sok minden a kisujjamban volt, már amennyire az internet ezt engedte. És ekkor, bőven tudtam a Shadow and Light blog létezéséről. Biztos írtam már, de Gabriella irományai, sokat segítettek. Főleg abban, hogy tisztában legyek fogalmakkal és abban, hogy nem kell fekete fehéren, halál komolyan venni, a stílusok jellemzőit.
Halál. Na, igen, ez a téma rettentően foglalkoztatott, és a mai napig, nagyon érdekel. Csupán, ma már, más oldalról. Sokat olvastam pszichológiai véleményeket az öngyilkossági hajlamról, ahogy a depresszióról vagy maga a halálról is. Vallási, tudományos nézeteket. Emlékszem, ekkor nagyon, de nagyon tetszettek a véres, morbid, groteszk képek. Bár nem rendezetlenül, azért, már akkor volt egyfajta szépérzékem, amibe ha nem fért bele egy kép, nem mentettem el. Igen, itt kezdődhetett a kép gyűjtögetési szenvedélyem is. Ami tetszik, mindig lementem és kincsként őrzőm. A szobám, nem olyan volt, mint más tiniké. Együttesek meg kedvenc sorozatok posztere? Ne nevettess! 1-2 akadt, persze. De a falaim mindig, morbid vagy dark-os képekkel volt, kidekorálva. Apám nyomtatóját, folyton maximálisan kiürítettem, patronok terén, olyan sokat nyomtattam. És tudjátok mit? Imádtam azokra a falakra nézni! Rendszerezett, témára bontott, szinte teljes falat beborító képek voltak. És megnyugtattak. A szobámba csempészett hangfalamon, akkor már kizárólag, metal vagy rock zene szólt, semmi más. Ezzel rendszeresen idegessé és mérgessé tettem, anyámat.

Ha jól emlékszem, 16 évesen, az összegyűjtött zsebpénzekből (amit születésnapra és karácsonyra kaptam), meg tudtam venni, életem első Headbanger csomagját és bakancsát. Itt, már azon igyekeztem, hogy minél…. hm… true-bb legyek. Nincs rá más szavam. Mert a középiskolai diákok nagy része, szintén ilyen fura figurák voltak. Gótok, rockerek, az elsősök között már akadt emo, s mire harmadikos lettem, animések is. Meg friss Gótok. De engem, valahogy soha, egyetlen ilyen csoport sem ismert el. Egy időben szimpatizáltam az emoval (bizony, ilyen korszakom is volt), de pár hónapig tartott, csupán. Addigra a depresszióm elég magas fokra hágott ahhoz, hogy azt higgyem: az öngyilkossági utáni vágy, lehet stílusjegy inkább, ami miatt, az emo-hoz jobban passzolok. De hamar rájöttem: az csak a külsőségekre alapozott, a vagyonra, és vékonyságra. Semmi értelme és tartalma nem volt. Ráadásul utálták és bántalmazták is őket, nekem meg ez, nem hiányzott. Végül, 2. osztály végére, már egész jó metal-os felszerelésem volt. 10 soros, lángnyelves Steel bakancs, amire a legbüszkébb voltam, kerek e Földön. Koponya mintás pulcsi, egy szegecses, három soros karkötő, Children of Bodom csukló szorító és nyakörv. Amiért rendszeresen piszkáltak vagy gúnyoltak. 2. év végén, nyárra, már tudtam, hogy nekem a kedvenc Goth írányzatom a Victorian – Goth. Próbáltam egy olcsó, ilyen Dark-Goth boltban, hasonló ruhákat szerezni, de így se akadt olyan iskolai közösség, ami elfogadott volna. Na, igen, akkor még elhittem azt, hogy az „igaziak” úgy öltözködnek, mint ők, és minden anyagi forrást ebbe áldoznak.
Emlékszem, addigra olyan képeket akartam magamról készíttetni, ami minél morbidabb és véresebb. Mű vér, kés, miegymás. De nem sikerült összehozni. Rendben, manapság sem mondanék nemet, egy ilyen képsorozatra. :D

17-18 évesen: 3. osztályban már elfogadtam, hogy sehova nem vagyok, elég jó. Addigra a lelki állapotom is, olyan szintet ért el, ahol inkább, a magányt választottam. Csendes voltam, aki alig beszélt bárkivel. Magamba zárkóztam, szünetekben rajzoltam és kemény Death, Black Metalt hallgattam. Hozzá kell tennem, ez inkább mások elriasztására szolgált, sem mint önszórakoztatásra. 17 évesen ráadásul, emeltem a tétet. Annyira sok ellen véleményt kaptam (anyám részéről is), hogy elegem lett, és gondoltam, provokáljunk akkor, rendesen. Vettem Baphomet pólót, hozzá fordított keresztet és voálá, megvolt a friss, kicsike sátánista. :D
Igen, 3.ban már bőven így riogattam mindenkit. De élveztem is, ahogy sok diák, tanár, bárki kiakadt ezen. A fordított kereszt, mintha magamra vésettem volna azt a szót: lotyó vagyok. De, komolyan. Ennél provokatívabb sem voltam, soha. Viszont hozzá kell tennem: Itt még bőven nem tudtam, ki vagyok. Inkább azt tudtam, mi tetszik, mi akarok lenni. De a miértekre nem tudtam a választ. Érdekes elgondolkozás ez, mivel olyan automatikusan jött, a Goth felé való hajlam, mint az a tudat, hogy nőnek születtem. Természetes, magával értetendő, és boldoggá is tett, hogy olyan stílust találtam, ami nem elutasít, hanem segít kibontakozni. Csupán, a többi, velem egykorú „tag” ezt nem ismerte el. Rendben, már akkor sem szerettem eljárni. Az iskola mellett mindig haza mentem. De azért, mert én nagyon kerestem a magányt. És nem ittam, nem dohányoztam, sok mindenben, nem úgy viselkedtem, mint az iskolai csoportok. Így úgy éreztem, a középiskola alatt végig, hogy még köztük is, egy fekete bárány vagyok. :D
Aztán, mire 18 éves lettem… nos, történt nagyon sok dolog. Ebbe nem akarok mélyen belemenni. A lényeg, hogy addigra a stílus, a hova tartozás, lényegtelen lett. Olyan párkapcsolatba menekültem, ami nem hagyott kibontakozni, sőt! Idővel teljesen elvesztettem saját magam. És amin elindultam, nem lett belőle semmi.

19-23 év között: Ez a szakasz igen, hosszú. Itt, bőven hagytam, hogy az új környezetem és mellé, az akkori párom, hasson rám. Sok olyan ember vett körül, akik igyekeztek lebeszélni a feketéről. Akik formálni akartak és ezt, támogatta az a… szóval, Ő. Mondjuk érdekes belegondolni, hogy míg külsőleg igyekeztem megfelelni, hiszen azt hittem, így talán tartozhatok valahova, addig jellemben maradt pár dolog, ami örökre a Goth Szubkultúrához kötött. A halál utáni érdeklődés, megmaradt. Csupán, addigra nem az öngyilkosság vágya miatt, hanem alapból érdekelt. A horror filmek, a horror témák és mindez, ami másnak morbid lehet, engem végig érdekelt. Szerettem róla informálódni, olvasni, nézni. A zenében is megmaradt a rock és Metal, csupán akadt közte pár Pop sláger is. Főleg, hogy a munkahelyi környezetem, erősen utálta a zenei ízlésemet, és soha nem hallgathattam hangosan a kedvenceimet. Pedig, nagyon szeretem néha bömböltetni, a mai napig azokat, akiket szeretek. :D
A képeim között, továbbra is ott volt, a hajlam és vonzalom, hogy olyanokat gyűjtsek, ami a Goth-hoz köthető, morbid vagy groteszk, vagy Dark kategóriába sorolható. Mondjuk, ekkoriban erősödött bennem, az Anime iránti szenvedélyem is. Ma is szeretem, de nem olyan szinten, mint akkoriban.
Aztán, 23 évesen, áprilisban, végre vége lett az akkori kapcsolatomnak. Sikerült, erős voltam és bátor. És utána… az egyedül lét alatt rájöttem, mi az, ami rettentően hiányzik! A saját egyéniségem megtestesülése. Hiányzott az, hogy olyan legyek külsőre, amilyen akarok lenni.

És ekkor kezdődött el az, hogy bár visszakanyarodtam a kezdetekhez, ismét informálódtam, és olyan holmikat vettem, ami ide sorolhatóak (Gót vagy inkább Rocker), igyekeztem egyfajta, saját egyéniséget is, kialakítani. Ezen időszak alatt jöttem rá arra, hogy nem megfelelni kell másoknak. Vagyis, pontosítva: egyedül magunknak kell megfelelni. Igen, vannak irányelvek, vannak nézetek, életérzések, amikben egyet tudok érteni, több Goth irányzattal is. És tény, továbbra is, ha megtehetném, mert anyagilag milliomos lennék, mindent megtennék, hogy egy Viktoriánus kort idéző környezetben élhessek, amit vegyítenék a Victoran – Goth jegyekkel. De nem csak ebben, látom saját magam. Hasonlóságot véltem felfedezni abban, hogy a tinédzserkori rocker vagy rock egyéniségem is, végig ott szunnyadt valahol. Aki szépen lassan a felszínre tör és követeli, hogy az elhanyagolt időt, bepótoljam. Ahogy tetszik pár felfogás az újféle Nu Goth-ban, vagy öltözködési jegyekben. Épp ezért, most, 24 évesen úgy gondolom, nem fogom magam, csak egy, Goth belüli irányzathoz kötni. Nem teszek úgy, mint a középiskolai éveim alatt, hogy valaki Guffti, valaki rocker, valaki Victoran – Goth kezdemény vagy Punk, és nem férhetnek össze egymással. Vagy X vagy Y, de kettő együtt, nem.
Tévedés! Nem akkor találom meg önmagam, ha kizárólag, csak Victorian – Goth lennék. Vagy CorpGoth. Vagy, ki tudja melyik, a sok ezer közül. Én akkor vagyok én, ha megtalálom magam, azt, ami engem képes képviselni, és azokat a külső jegyeket, amikkel üzenhetem a világnak: tessék, ez vagyok én! Ma már, az önkifejezés a fontos. Amiben a Goth Szubkultúra hatalmas segítségemre van, hiszen emiatt, képes lehetek olyan ruhák, cipők, ékszerek, és bármi más beszerzésére, ami igazság szerint, ezerszer jobban tetszik, mint egy HM, CA vagy más, átlagos boltok. Mert, ahogy fedezem fel magam, ahogy már tudom, ki vagyok, és mi vagyok, pont úgy, akarom, hogy külsőre is tiszta legyen. Ráadásul, megmagyarázhatatlan az az euforikus érzés, mikor a tükörbe nézek, és úgy gondolom: igen, ez vagyok én! Így érzem jól magam! És nem, soha, még 70 évesen sem akarok más lenni! Illetve, ma már szerencsém van. A Szubkultúra még abban is segített, hogy bár virtuálisan, de ismerősöket leljek, akik nem ítélnek el, hanem elfogadnak. És nem tekintenek csodabogárnak. Akik hasonlóak, de mégis, külön egyéniségek.

Vannak, akinek a Goth csak divat. És idővel, levetkőzik ezt. Ki tudja, milyen céllal. De én tudom, pont hogy ennyi év után: nekem ez az életvitelem. Én az vagyok, aki a Goth stíluson belül akar, kiteljesedni. És igen, lehet, külsőre jobban hasonlítom egy Rocker lányra. Lehet, nem vagyok olyan, mint a vagyonos Goth-ok. De nem érdekel. Ha milliomos lennék, lehet, ugyan ezen az úton mennék. Ugyan így. Nem lennék más, mint aki vagyok. Ma már felvállalom. Sőt, az őszinte külsőm, sokat segít a rostázásban. Aminek legyen bármilyen negatív vagy pozitív élmény hozama, nem fog és nem tud, eltántorítani attól, hogy az legyek, akinek jól érzem magam. Talán, ahhoz lehet a legjobban hasonlítani, mikor valaki tudja, érzi, hogy rossz nembe született. Például, fiú testet kapott, de ő igazából lány. Vagy rájön valaki, hogy nem heteroszexuális. Hanem, valami más. Ezek, meg vannak valahogy magyarázva, de mégis, a lelki tapasztalat, élmény, szerintem erősen hasonló. Nem tudom pontosan, miért. Sem azt, hogy hogyan. De ez, vagyok én. Így érzem jól magam.
Nemrég megtapasztaltam azt, hogy szürke nadrágban, rosszabbul érzem magam, mint feketében. Pedig, a szürke nadrághoz is, képes voltam úgy felöltözni, hogy az elfogadható legyen. Mégis, egyre inkább utáltam felvenni, ahogy egyre jobban igyekeztem, meggyőzni magam: ez is megfelel. Nem! Nem felel meg! És innentől kezdve, soha többé nem adok ki pénzt olyanra, amiről csak egy picit is sejtem, hogy nem fog tetszeni! Ilyen az is, hogy igenis, a fekete ruha, előnyt élvez. Függetlenül mások véleményétől. A fekete éveken át velem volt, mindig is, az a szín vonzott.
Ennyi lenne, az én kis, történetem a Szubkultúrával. És ha kérdezik, milyen stílusú vagyok, van, hogy röviden Goth-ot mondok. De akikről látszik, hogy egy sült hal agyával vetekednek, leegyszerűsítem a Rocker kifejezésre. És nem is hazudok vele, hiszen mindkettő. Sőt, több.
Ezennel zárom soraim. Cathreen Misery, a fekete bárány.