Nagyon sokat gondolkoztam, hogy megírjam-e vagy se ezt a bejegyzést. Már a fejembe régóta megvan, hogy mit is szeretnék írni, sőt még képeket is válogattam hozzá össze és már legalább tíz féle kép levezetem a fejembe, hogy mit írjak bele és mit hagyjak meg magamnak, de valahogy mégis tele voltam ellent mondással, ezzel kapcsolatban. Szeretném megosztani veletek az én történetem, tapasztalataim hogy hátha ti tanultok belőle, de azért valahol határt is húzni és pár dolgot meghagyni magamnak, ami nem való az internetre. Végül úgy döntöttem, hogy elmesélem nektek a szakításom történetét és megélését, viszont pár részletet megtartok azért magamnak.
Senki nem jön be csak úgy az életünkbe. Lehetséges, hogy örökké mellettünk marad, de az is lehet, hogy csak kis ideig lesz a része. Sok mindent tanulhatunk,vihetünk tovább egy-egy emberrel való kapcsolatunkból (és nem csak párkapcsolatból),hogy, mik azok amiket a jövőben másképp csinálhatunk és tekinthetünk rá lecke ként is. Viszont biztos veszített már mindenki el olyan személyt, aki nagyon fontos volt neki, sokat jelentett neki és szinte az életét már nem is tudta volna nélküle elképzelni mégis az illető úgy döntött (bármilyen okkal), hogy fogja magát és kilép az életéből. Nos, velem is ez történt mivel a volt barátom nyolc hónap járás után úgy döntött szakit velem, már öt hónapja nem vagyunk együtt. Biztosan páran emlékeztek a „tavalyi évzáró, újévi köszöntő” című bejegyzésemre ahol leírtam, hogy milyen nehéz időszakon vagyok túl és végre sok idő után úgy tűnik, kezd rendbe jönni az életem. Akik az askomat is olvasták azok pedig jól tudják, hogy mennyi ideig nem volt senkim és úgy éreztem már nem tudok többé szeretni senkit. Egyszerűen volt pár fiú, aki udvarolni vagy közeledni próbált felém és én még csak beszélni se voltam velük hajlandó, de akkoriban jobb is volt ez így úgy érzem. Aztán jött valaki, aki külsőre egyáltalán nem volt az esetem, pont akkor, amikor a legkevésbé számítottam rá és úgy gondolta, hogy felrúgja az életem. Elejében nem is érdekelt, de ahogyan elkezdtünk megismerkedni egyre jobban kezdtem saját magam megkérdőjelezni. Azt hittem, hogy mindig a helyes utat választottam ahányszor nemet mondtam bármilyen jellegű ismerkedésre és helyette inkább a munkára és tanulásra koncentráltam, de mikor ő besétált az életembe csak akkor jöttem rá mennyire is magányosnak érzem magam, és hogy mindenkit önszántamból toltam el magamtól, mert úgy feleslegesnek gondoltam bármilyen jellegű emberi kapcsolatot. Falakat építettem, nem csak a barátaim, a szerelem vagy a családom, hanem még saját magam elé is. Nem voltam magányos és nem akartam párkapcsolatot, amíg nem jött Ő. Sose kerestem vagy akartam magam mellé valakit, neki
Ez az egy mondat nagyon szíven ütött, rögtön letörlődött a flörtös mosoly az arcomról és az elszántságom egy pillanat alatt oda lett. Visszaestem a második fázisba, újra belefulladva a reménytelenségbe. Végül az este végén mégis történt valami, ami arra sarkalt, hogy tegyek még egy próbát: a volt barátom mikor elköszöntem tőle megkérdezte, hogy átölelhet-e majd szorosan magához ölelt én pedig viszonoztam, egy-egy arcra puszit is adtunk egymásnak (olyan fura a puszi szót leírni, de nem tudom miért). Aztán rá egy-két hétre ismét eljött egy ilyen buliba, úgy döntöttem utoljára még félre teszem a büszkeségem és pontot rakok az i-re. Ismét a harmadik fázisban voltam, csak ezúttal elhatároztam, hogy tényleg a tettek mezejére lépek és konkrétan elmondom, neki mit gondolok és megkérdezem tőle: szeretné-e még velem újra folytatni? Az elején nem mertem beszélni vele, inkább csak kerülgetem, de tudtam, hogy úgyis előbb-útóbb összefutok vele azon a kis szórakozóhelyen így hát írtam neki a telefonomon, hogy szeretnék vele beszélni, és ha ő is szeretne, akkor legyen kint a szórakozóhely előtt, mert fontos dologról lenne szó. Kint volt én pedig amilyen önbizalommal teli sétáltam oda úgy el is hagyott minden elszántságom, ahogy megláttam. Nem tudtam azonnal egyenesen rákérdezni tőle ezért beszélgetni kezdtünk és felvezetem neki a témát szépen majd csak utána tettem fel a kérdést. A válasz az volt, amire vártam, egy határozott nem. Az eszem nagyon jól tudta, hogy ez lesz a vége, már csak a szívem kergetett hiú reményeket mégis fájt. A barátaimmal inkább elmentünk hozzánk és ott beszélgetünk, semmi kép nem akartam a szórakozóhelyen maradni ezek után. Itthon annak ellenére, hogy már megbeszéltük a dolgot a volt párommal mégis chaten összevesztünk, amit nem én kezdeményeztem. Nem szeretném kifejteni, hogy miket beszéltünk, de rá ébresztett a vitánk hogy ő már nem az-az ember, akibe én régen beleszeretem, haragudtam rá és egyben csalódott voltam még sírtam is, de ekkor értem el a negyedik fázist. Elfogadtam és elengedtem őt, mivel teljesen megváltoztunk mindketten mind külsőleg mind belsőleg egyaránt és már nem vagyunk azok, mint rég, ő se az a fiú, már akit én szeretni tudnék ezért jobb is, hogy így alakult. A fájdalom és a csalódás nem öl meg csak megerősít mindenkit, és ha valamit már két ember ennyire elrontott együtt akkor azt ne próbáljuk meg rendbe hozni, ne marcangoljuk magunk belül, és ami a legfontosabb, hogy időben szóljunk vagy forduljunk segítségért, ha szükség van, rá mielőtt már mi magunk se tudjuk az érzéseink kontrollálni. Egyszerűen tovább kell lépni és többé hátra se nézni,még ha fáj is e a helyes nem pedig az hogy hagyjuk magunk megrekedni az életben. Én ezt tanultam és viszem tovább ebből a kapcsolatból a volt párommal, és ha visszaforgathatnám, az időt se tenném máshogy hisz ha ez nem történik most meg akkor mindenképp bekövetkezik később vagy ha nem akkor lehet sose fordulok magamtól szakemberhez és örökké a kilátástalanságba,önutálatba fulladok bele.
