2016. február 4., csütörtök

Tabú: Kiközösítés, önkép károsulás, depresszió és öngyilkosság (+18)

Figyelmeztetés: A bejegyzést csak akkor olvasd tovább, ha elmúltál már tizennyolc éves, vagy saját felelősségedre teszed azt. Mert megzavarhassa a nyugalmad, amiért nem vállalok felelősséget!


Sokat gondolkoztam már ennek a bejegyzésnek a megírásán, mivel a témával kapcsolatban nagyon is vannak személyes tapasztalataim. S leginkább azon vacilláltam, hogy megosszam-e veletek vagy sem, de végül az igen mellett döntöttem, mivel szeretném, ha az én példámon keresztül tanulnátok. Gondolom a legtöbbetek számára nem ismeretlen az, hogy az életének egy bizonyos időszakaszában kiközösítették valahonnan. Akár az iskolából, csoporttusolásokból, óvodából vagy munkahelyről rövidebb vagy huzamosabb ideig. Természetesen vannak olyanok is, akik sose élték át a kirekesztést vagy részt vettek benne. Voltak mindig is áldozatok, részt vevők és kívülállók.

 Viszont, hogy is érezhet, min mehetek keresztül az-a személy, aki mindig a bántalmazottak oldalán szerepelt ok nélkül?
Velem ez az egész még óvodás koromba elkezdődött. Volt egy úgymond „vezető” egyén a csoportban, akire mindenki hallgatott és vakon követték.  Kinézték hát maguknak az akkori leggyengébb láncszemet a csoportból, engem. Már olyan fiatalon kezdtem megérteni, hogy kívülálló vagyok. Senki se beszélt vagy játszott velem. Mikor oda akartam menni, játszani hozzájuk akkor elküldtek, és ha tovább próbálkoztam egyszerűen figyelmen kívül hagytak, mintha ott se lennék. Volt egyetlen személy, akivel néha jóba voltam és beszélt velem, de ő is jó párszor hátat fordított nekem, egyedül hagyva engem. Ez miatt sokszor előfordult, hogy az oviban magamba beszéltem hangosan babázás vagy kockázás közben, és úgy tettem mintha lenne ott még egy személy, akivel játszhatok. Később magamba is elkezdtem beszélni vagy épp úgy csináltam mintha pl. a játék baba beszélne hozzám és én lennék az anyukája. Érdekes módon senki se figyelt erre fel még az óvó nő se, sőt ő is máshogy bánt velem. Egyszer megelégeltem az egészet és elszöktem az óvodából. Pontosabban leraktam a játékaim és mindenki szeme láttára kisétáltam az ajtón, amit SENKI se vett észre (az óvónő sem), felhúztam a ruháim és haza indultam gyalog. Természetesen mikor hazaértem boldogult anyám visszavitt és az óvónő teljesen meglepődött. Még anyámmal is közölte, hogy nem vette észre hogy elmentem, amin anyám fel is kapta a vizet. Mintha igazából nem is lettem volna a csoport része.

Mikor elkezdődött az általános iskola ugyan azokkal a személyekkel kerültem egy osztályba, akikkel oviba jártam és mikor megláttam őket nem akartam bemenni az épületbe, már az első nap. Mindenki más gyereke örült, csak én duzzogtam ott félre állva a többiektől anyámnak, hogy nem akarok iskolába menni. A tanító nőm nem érdekelte, hogy mi bajom ő ebből csak annyit látott, hogy egy kislány hisztériázik, amiért nem akar iskolába menni. Ezért meg is utált és anyámmal már a legelső nap közölte, hogy nem kaphatok nála jobb jegyet háromasnál. Édesanyám nagyon mérges volt, de nem tudott mit tenni ugyanis nem csak a tanító nő, hanem a többi tanár és osztálytársam se vett tudomást a létezésemről. Ekkor mindent megtettem, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Hangosan beszélgetem órán és nem figyeltem oda remélve így feltűnik nekik a létezésem. Akárkik is beszélgetek a tanító néni csak rám szólt rám és nagyon erősen diszkriminált. Ekkor kezdődtek a beírások és a figyelmeztetések mi szerint rossz és figyelmetlen vagyok az órán. A büntetéseim sem maradtak el, sarokba állítottak vagy épp kizavartak az óráról ezért rengeteg lényeges tananyagon nem voltam bent és senki se adta nekem őket ide. Anyám is észrevette, hogy nem tudom leolvasni az órát és csomó alapismeretem hiányzik, de hiába ment be az iskolába többször is mégsem változott semmi. 


Tényleg nem igazán lett jobb az átlagom háromasnál és akárhányszor jelentkezetem órán engem egyik tanár sem szólított fel, se a tanító nő hiába is tudtam az anyagot. Valószínűleg az átlagom is jobb lehetet volna, ha nincs ez az egész.  Szinte biztosak voltunk benne, hogy a helyes válaszaimmal csinált valamit, hogy levonhassa tőlem a pontokat, de nem tudtok rá bizonyítani és mivel a többi tanár is ilyen volt velem ezért nem is hittek volna nekünk. Elkezdődött a felső általános iskola és mink át költöztünk Zentára Csókáról (Szerbiában található két város). Az osztálytársaim először kedvesek voltak velem, de én akkora már nagyon félénk voltam és senkivel se nem mertem beszélni továbbá a legkisebb kis vicceiken is megsértődtem. A végső kiközösítésem azzal értem el, hogy mikor eltörték a kedvenc hajfogóm sírva fakadtam. Hamar elmentek a hírek, hogy az új lány ilyenek miatt sír majd mikor megkaptam, hogy ha tudják, hogy ilyen vagyok akkor nem hívtak volna az osztályukba. Ezek után teljes depresszióba estem és befordultam, nem beszéltem már senkinek se a dologról. Csak elviseltem a minden egyes nap engem érő fizikai és lelki bántalmazásokat és sokáig otthon is azt hazudtam, hogy „minden rendben”. Nem kellet sok, hogy a hírem az egész iskolába elterjedjen és mindenki megutáljon, már nem csak az osztálytársaim, hanem a többi osztály is és lassan az egész iskola a legtöbb tanárommal együtt lenézett engem. Az osztályfőnököm és a rajz tanárnőm voltak (különösen az osztályfőnököm, akik mellettem álltak). Sajnos hiába voltam alapjába véve nem buta, egy csomó általános ismeretem hiányzott minden tárgyból, hiszen a legtöbb időm a folyóson töltöttem már kb. csak azért, ha egyet szóltam alsóba. Lassan kezdett feltűnni mindenkinek, hogy nincs valami rendben és a szüleim is rájöttek erre.
Sokat voltam lent az iskola phszihológusnál és beszélgetem az osztályfőnökömmel, de mind hiába. Párszor az osztályfőnököm beszélt is az osztályommal, de mind hiába. Maximum egy napig vagy az ő óráján csend volt aztán folytatódott ugyan az, mint eddig. Más osztályokból is folyamatosan az osztályommal együtt bántalmaztak továbbra is mind fizikailag mind lelkileg és már nem tudtam úgy bejönni az iskolába, hogy a kapuba ne érjen valami negatív külső inger. Egyszerűen nem tudtam a tanulásra koncentrálni és a jegyeim (amik eddig se voltak túl jók) fokozatosan romlottak. Teljesen megtörtem és feladtam, úgy éreztem sose lesz vége. Állandóan csúfoltak, hogy kövér vagyok és csúnya, hogy ilyen meg olyan béna vagyok.  Ekkor kezdtem el jobban verseket írni.


Közben kialakult egy teljesen téves önképem magamról: „Lúzer vagyok, béna vagyok, csúnya és kövér… stb.”Mindennapos folyamatos sírás és stressz jellemezte ezeket az időszakokat. Nem sokára megismertem egy lányt az interneten és azt hiszem ő volt az első személy, aki megértett, sőt olyan volt, mint én. Lelki társak voltunk. Ekkor kezdtem Edgar Allan Poe könyveket és Soport hallgatni (amiket ő mutatott nekem) és jobban anime fanná válni (amit azelőtt is szeretem), amikor ezeket csináltam úgy éreztem van, egy hely ahová menekülhetek. Elkezdtem feketébe járni a dark,goth szubkultúra iránt érdeklődni és fülhallgatóval járni az iskolába. Ez miatt természetesen még jobban mindenki megutált.


Ebben az időszakban merültek fel bennem először az öngyilkosság gondolata. Vagdostam magam és eltakartam a vágásaim, hogy senki se lássa őket...nem mertem senkivel se beszélni erről. Egyszer meglátták és azután folyamatosan emo-nak neveztek és még jobban piszkáltak, mint eddig. Elkezdtem nem figyelni, hanem inkább rajzolgatni és írni az órákon és egyszer csak váratlanul összeestem az iskolába.

Miután kórházba kerültem közölték velem, hogy alacsony a vérnyomásom. A szüleim és az osztályfőnököm aggódott értem, de hiába beszélt ismét az osztállyal, már az egész iskola utált engem. S miután visszajöttem a kórházból már alsósok is piszkálni kezdtek. Nem bírtam sportolni, ugyanis a vérnyomás gondjaim nem múltak el és tényleg egy kis túlsúllyal is küzdöttem, továbbá kis koromban sem sportoltam, hiszen senki se akart velem a tornaterembe labdázni, ezért inkább ültem a legtöbb esetben.
Teltek-múltak az évek, de nem változott semmi. Nyolcadikos voltam mikor már -15 kg-t lefogytam és mikor a tabló képünk készült az egyik osztálytársam azt mondta, hogy: „Szép vagy, Inez”. 
Nyolcadikos tabló képem
Nem örültem neki, szánalommal tekintettem rá és mérges voltam. Évek óta szinte csak bántást kaptam, mégis mi ez hirtelen? Nincs szükségem hízelgésre. Utálom őket. Gondoltam ezt akkor és hirtelen felindulásból a derékig érő hosszú hajam levágtam teljesen rövidre még ballagás előtt.
S mivel nem tudtam hajat vágni így még rövidebbre kellet levágni, egész fiús hajam volt mikor elballagtam. A ballagáson két volt osztály társnőm is ott volt, akik régen sokat piszkáltak. Én is kaptam egy kis szöveget, amit fel kellet olvasnom, de olyan ideges voltam, hogy csak motyogtam. Mikor végett ért a műsor elsétáltam a két lány előtt és ők nevettek… én azt hittem,hogy rajtam nevetnek és mindkettőt ott a ballagáson megtéptem ( amit a kamera is felvett csak kivágták róla a legtöbb részt, amit bírtak ) ,és apám alig bírt kettőjükről leszedni. Nem tudom mi történt velem,csak feljöttek bennem a régi dolgok és teljesen elszállt az agyam.

Középiskolába még agresszívabbá váltam. Mikor elkezdtem a középiskolát fél évig minden rendben volt még nem jött egy beképzelt lány (ezt nehéz volt nem h*lye p*csának) írni, aki mindent tönkre tett, amit nagy nehezen felépítettem. Láttam, ahogy az emberek ismét elfordulnak tőlem. 15 voltam és első félév volt mikor fel akart pofozni és neki vágta az új felsőmnek a szendvicsét,én pedig a zeneterembe úgy megvertem mindenki szeme látta előtt, hogy sírva fakadt. Senki, nem mert közbe szólni, mindenki csak bámult minket. Ezután majdnem ki is csaptak az iskolából, de még volt egy verekedésem egy másik lánnyal is, aki nekem jött iskola után, viszont az önvédelem volt. Azt hittem akkor, hogy ki fognak csapni, de nem. Ezután persze mindenki még jobban megutált és kiközösített. Előröl kezdődött minden, csak most osztály szinten és nem egész iskola szinten. Most viszont már nem voltam félős, visszahúzódós kislány, hanem vissza is szóltam mindenkinek, aki bántott és megvédtem magam. Egyre agresszívabbá váltam és még úgy se tanultam. Az immunrendszerem még mindig szörnyű volt, sokat voltam beteg.

Én középiskolába
Osztályt ismételtem. Az új osztályomba se volt semmi se jobb, mert a régi osztálytársaim kibeszéltek mindenkinek, csak itt az egész iskola nem mutatta ki utálatát viszont mikor odakerültem már mindent tudtak rólam. Nem fogadtak engem be, volt egy-két lánnyal, akivel néha jóba voltam, néha nem és anyukámnak megígértem, hogy idén tanulok. Jeles lett év végén az átlagom, pedig az a két lány sokszor nem volt ott nekem és a többiek még mindig nem kedveltek, de már nem akartam másoknak megfelelni. Az utolsó évben mikor elballagtam jött egy új lány az osztályba, egy pedig elment és lett két barátnőm is, az egyik közülük az a lány, akivel eddig is néha jóba voltam néha nem. Csak most ők kitartottak mellettem és nem hagytak egyedül, aminek meg is lett az eredménye. Lassan elkezdtem kilábalni a depresszióból és örülni neki, hogy a sok álbarát, hátba szúrás, ott hagyás és piszkálás után vannak igazi barátaim. Jelentősen több kedvem lett a tanuláshoz és mindenhez, sokat segítettek átvészelni anyu halálát, aki 17 éves koromba elhunyt, viszont erős maradtam és mivel megígértem neki, hogy tanulni fogok ezért nem adtam fel.
Anyu

Ekkor jött az a viszonzatlan szerelem, amiről már meséltem is a „Tavalyi évzáró, Újévi köszöntő” című bejegyzésembe, amitől teljesen depressziós lettem. Eddig nem említettem a bejegyzésbe, de 15 éves koromtól 18 éves koromig volt egy három éves párkapcsolatom, ami szörnyű volt nagyja részt, de azért voltak benne jó dolgok is. Viszont ez a fiú, akibe utána beleszerettem, ő volt az én első szerelmem. Csak, hogy átvert és kihasznált ez miatt megint nagyon padlóra kerültem, de most itt voltak a barátaim és átsegítettek egy évnyi (!!!!) Szenvedésen, depresszión, amit az a fiú okozott, akit akkoriban mindennél jobban szeretem (még az életemnél is).



Viszont túl lettem rajta, és egy erős és határozott nővé váltam fokozatosan, ahogy lassacskán rendbe jöttem és felálltam arról a padlóról! Hogyha visszaforgathatnám, az időt sok mindent másképp csinálnék, viszont ez egy jó lecke volt az élettől, hiszen ami nem öl meg az megerősít! Ugyan akkor mindenki, akit kiközösítettek vagy kiközösítenek, annak legyen az én történetem az élő példa! Csomó évet, lehetőséget elszalasztottam a szomorkodásra, mert hagytam, hogy tönkre tegyenek az emberek!
Ti legyetek erősek még, ha néha nehéz is! Ne hagyjátok magatokat eltaposni, ti ennél erősebbek vagytok és sosincs vége, amíg ti nem adjátok fel! Ne akarjátok eldobni az értékes életetek, mert csak egy van belőle. Merjetek változtatni még időben, mert azt az utat, amit én végig jártam SENKINEK se kívánom! Szeressétek önmagatokat és bízzatok magatokba! Ne arra hallgassatok, más mit mond rólatok, nem másnak, hanem magatoknak kell megfelelni. Most mindenkihez szólok, aki volt már áldozat vagy még most is az:
Nem ti vagytok gyengék, hanem azok, akik bántanak titeket! Hiszen az ilyen embereknek igazából magukkal van valami gondjuk, valami trauma érte őket az életük során és az a görbe tükör, amit mutatnak, feléd igazából őket adja vissza, a valódi énünket. Ismertem már olyan személyt, aki az iskolában egy vezető egyéniség volt otthon meg bántalmazták a szülei és így élte ki magát! Mindig a bántalmazók is valahol áldozatok, akik épp családi bántalmazáson, régi gyerekkori traumán stb. estek át és keresnek egy náluk gyengébb személyt, akit el tudnak taposni csak, hogy őket, tiszteljék! Az ilyen emberek azok, akik valójában gyengék! Szadista hajlamiak és mentálisan betegek is, mert a velük történt negatív dolgokat a gyengébbeken vezetik le.

Hogyha te is ilyen vagy akkor hagyd abba, ettől nem leszel jobb! Hogyha nem áldozat, vagy hanem bántalmazó akkor először néz magadba, hogy nem-e saját magaddal van-e bajod? Hogyha problémáid vannak, azt mond el, mert ha másokat bántasz te is olyan leszel, mint azok, akik téged bántottak.
Akik csak nézik, de nem tesznek semmit. Bántak valakit lelkileg vagy fizikailag és te az a típus, vagy aki csak ott áll és nem tesz semmit? Hisz ő egyedül úgy se tud? „Egy fecske nem csinál nyarat”, ezt gondolod? Téves. Igenis merjetek kiállni azokért, akiket bántak, hogyha lássák a többiek, hogy kitartóan kiálltok a személy mellet akkor ők is kifognak. Lehet attól féltek, hogy titeket is akkor kiközösítenek,de kicsit képzeljétek magatokat annak a személynek a helyébe, akit mindennap bántanak. Ti mit éreznétek a helyébe?


Miért pont most szóltam? Azért mert már évek óta hallgatok, teljesen azonosultam az áldozat szerepével és sokszor úgy éreztem, hogy meg is érdemeltem. Azért meséltem el most nektek a történetem, hogy tanuljatok belőle és szemléltessem egy áldozat szempontját másokkal, és mert remélem, hogy már legalább egy valakinek tudok ezzel segíteni! Ti se hallgassatok erről, igenis merjetek róla beszélni ne évek múlva, mint most én, hanem azonnal. Nem kell, hogy mártírok legyetek, merjetek szólni és tenni ellene!

Veled is történt már ilyen? Hogyha már átmentél te is legalább egyszer a kiközösítésen bármilyen formába, akkor kérlek, meséld el hozzá szólásba a te történted, továbbá ha bármit szeretnél, hozzá szólni a témához szintén várom a véleményed!  Hátha abból is tanulhatnak mások. Továbbá, ha nem értesz velem egyet arról is szívesen várom véleményed,de csak kulturáltan. 

8 megjegyzés:

  1. Büszke vagyok rád baba! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen,nem volt egyszerű feladat egy ennyire személyes dolgot publikálni hisz bárki vissza élhet vele,de úgy gondoltam,hogy megteszem mert szeretném ha mások tanulnának tőlem :)

      Törlés
    2. Szia Inez! A Te történeted sajnos nagyon hasonló az enyémhez, sok mozzanat egyezik, (rosszullétek a suliban, bántalmazások elszenvedése, öngyilkosság gondolata) De szerencsére nekem is sikerült túllépnem rajta és legyőznöm félelmeimet. Elkeseredésemben annak idején verseket kezdtem írni, és ez is sokat segített számomra, hogy kiírhattam magamból mindazt, ami fáj. Mert az elszenvedett sérelmek, lelki problémák nagyon tudnak fájni. Köszönöm, hogy olvashattam blogod, kitartást és minden jót kívánok Neked a továbbiakban. Üdv, Erika.

      Törlés
    3. Szia Erika!
      Csak,hogy ha neked is sikerült túltenned magad rajta :)
      Neked is sok kitartást kívánok és neked köszönöm,hogy olvasol engem :)

      Üdv: Charlotte

      Törlés
  2. Szia! Köszönet ezért az írásért! Pontosan ez a jelenség a szakdolgozatom témája. (még nem írtam meg) Kérdezhetek valamit? Neked, aki ezt az egész horrort átélted, van-e valami észrevételed, hogy hogyan, milyen bánásmód segített volna Neked? Mit kellett volna észrevenni, felismerni Veled kapcsolatban, hogy ez ne húzódjon évekig és ne kezdj el komolyan foglalkozni például azzal, hogy véget vetsz az egésznek? Válaszod előre is köszönöm! Nagyon szívesen beszélgetnék még Veled erről, ha érdekel a dolog, írj rám a juditkishazi@gmail.com e-mail címen.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Én köszönöm,hogy rám szántad az időd és elolvastad!
      Nekem már az segített volna,hogy ha a környezetem észre veszi,hogy mindig szomorú vagyok és zárkózott (későbbiekben már agresszív) és egyszer is megkérdezik tőlem,hogy mi bajom. Nagyon jól esett volna az osztály társaimtól és a többi tanáromtól is egy kis támogatás,megértés. Írtam e-mailt :)

      Törlés
  3. Istenem, ez aztán kijött. Mármint láthatóan gyűlt benned és most kiadtad. Illetve, tudtam, hogy nem vagyok egyedül, de mégis, még mindig képes meglepni emberek története arról, mennyire is keserves és gonosz is az élet, ha úgy van. (jobban mondva az emberekkel zsúfolt élet).
    Meg tudom érteni mint a kiközösítést, mint az áldozat szerepet. Bár, én nem szeretnék erről többet írni, mint amennyit a blogomon megengedtem magamnak, mivel.... nem tudom megtenni, hogy ország/világnak elmondjam. Nem vagyok rá képes. :) Viszont, annak ellenére, hogy nem vagy egyedül, akkor is borzasztó, hogy a felnőttek is képesek mindezt hagyni. Tanárokra értem pontosan. A diákok viselkedése meg remekül vissza adja a szüleik viselkedését. Nagy gond ám, az iskolai terror is, világ szerte. Még sincs ellene semmi.
    Viszont azt tudom mondani még, hogy soha ne tekints hátra! Ha kísért a múlt, ha vissza is lépnél, ne tedd. Ne hagyd magad a múltad rabjának lenni, és jobb ha lassan felfogod: nem te voltál a hibás. Áldozat voltál, de igen, ne legyél többé az. Kitartást, erőt, és bátorságot az élet, további szakaszain! Hiszen, még el sem kezdődött teljesen. ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen...évek óta hallgatok erről nagyon mélyen. Nem igazán tudta senki se,és őszintén megmondom sokat gondolkoztam a bejegyzésem. Viszont úgy döntöttem mindenképp megakarom írni és ha már egy embernek ezzel kicsit is segíthettem akkor megérte :)
      Nem fogom hagyni többé magam,köszönöm!

      Törlés